Mi az istent csináljak, ha a gyerek földhöz veri magát az utcán és ordít?!

Valami azonban furcsa volt. Már a bölcsiben is olyan huncutul csillogott a szeme, úgy éreztem, méreget. Fontolgat valamit, amit ki akar próbálni. Figyelni kezdtem, de nem szóltam egy szót sem. Egy idő után alig bírtam ki nevetés nélkül. Elmondhatatlanul cuki volt: néha titkon felkuncogott, rám villantotta a szemeit, aztán gyorsan visszakomolyodott. Érezni lehetett a csiklandósságot a levegőben.

Összeszedtük a holmiját és nekiindultunk. Baktattunk hazafelé a megszokott úton, ami körülbelül 15 perc lett volna, de nekünk mindig legalább egy órába telt hazaérni. Minden bokornál, fánál megálltunk. Hiába voltak ugyanazok, mindig lehetett újat felfedezni. Újra és újra megnéztük a fákra tapadt fekete-barna csíkosházú csigákat. Hosszú perceken át csodáltuk a katonabogarakat és a színpompás pillangókat.

A hazavezető úton volt egy építkezés, ahol mindig jó időre elakadtunk. Nem is csoda, hiszen volt ott traktor, markoló, döngölőbéka, minden, ami egy kisfiúnak kedves. Sok ámulós nap után az egyik férfi odajött hozzánk:

- Látom, nagyon tetszik a kisfiúnak a géppark. Ha megengedi, elviszem egy körre.

Lenéztem a mellettem álló kis férfi palántára, láttam az ezerkarátos, felragyogó mosolyát. Néztem, ahogy szinte lábujjhegyre állt az izgalomtól, várva, megengedem-e?

- Kisfiam, szeretnél menni? – guggoltam elé.

- Szabad anya? Tényleg? De jó! Igen, megyek! – kiabálta örömmel.

Így hát az ember szépen kézenfogta, bevezette az építkezésre és együtt beültek egy csodajárgányba. Azt látni kellett volna, ahogy a csöpp fiam fülig érő vigyorral, csillogó szemekkel, hangosan kacagva élvezte, hogy ott lehet. A férfi mindent aprólékosan megmutogatott neki, mi mire való, hogyan működik. A hab az volt a tortán, mikor a navigálást is megkapta a gyermek: tekerte a kormányt, kezelte a váltót. Igaz, a lába nem ért le, de sebaj, a férfi könnyedén aládolgozott. A fiam úgy jött vissza, mint egy feltöltött reaktor. Elköszöntünk, poroszkáltunk tovább, s ekkor megtörtént: kirobbant belőle az, amit már a bölcsiben láttam rajta:

- Anya, ma megtanultam csúnyán beszélni.

- Ne mondd, komolyan? És kitől?

- Gevinkétől. Elmondjam?

- Naná!

- Hát az mondta – nem tudta folytatni, kirobbant belőle a nevetés, neki futott vagy háromszor – azt mondta, hogy „nénibácsi meg bácsinéni"!

- Azta, ez aztán tényleg nagyon csúnya!

- De még mást is mondott. Az még csúnyább. Azt is elmondhatom?

- Persze.

- De nem leszel mérges?

- Dehogy leszek. Na, mondd már!

- Azt is mondta, hogy „pisikaka és kakapisi"! – itt már hangosan kacagott, és csak ismételgette az egészet unásig.

Vele nevettem én is, mert hát, mit lehet erre mondani? Felkészültem mindenre, de erre álmomban sem gondoltam volna: a „pisikaka" dolgot még értettem is valahol, izgalmasan csúnya és lehet mondogatni, de a „bácsinéni"? Felfogni nem tudtam, miért számít ez káromkodásnak, de nem is ez volt a lényeg, hanem az, ahogyan a csöpp gyerekem kacagva ismételgette a szavakat. No és az, hogy neki csiklandós és izgalmas felfedezés volt, hogy ő is mondhat csúnyát.

- Tanultam mást is Gevinkétől – közölte egy idő után.

- No és mit?

- Kérdezek valamit, hogy megengeded-e? Jó?

- Jó.

Kérdezett, de nyilván olyat, amiről tudta, hogy úgysem engedem meg. Természetesen nemet mondtam, ahogyan mindig, mire fogta és hanyatt vágta magát a járda közepén, majd ordítva csapkodni kezdte a lábait a földhöz. Teljesen ledöbbentem. Álltam fölötte és csak néztem, miközben ezer gondolat futott át a fejemen. Eszembe jutott, hogy úristen, ezt most, csírájában kell elfojtani, különben rendszeres lesz. De hogy csináljam? Végül arra jutottam, itt bármilyen szó csak olaj a tűzre.

- Figyelj, ez nem oké – hajoltam fölé – légy szíves hagyd abba!

Persze nem hagyta, én pedig nehéz döntésre szántam el magam. Mielőtt bárki felhördülne, elmondom, hogy nem vagyok felelőtlen szülő! A környék, ahol ez történt, teljesen biztonságos és átlátható volt.

Megfordultam és nagyon lassan, nehéz szívvel elkezdtem hazafelé sétálni. Olyan lassan mentem, hogy egy csiga simán leelőzött volna. Hallgattam egy darabig az ordítást, aztán csönd lett. Még jobban lassítottam, közben gombóc hízott a gyomromban és a szívemben, de tudtam, hogy ha hátranézek, azonnal újrakezdődik minden. Biztos voltam benne, hogy a kisfiam tesztel, minden rezdülésemet figyeli. Végül elértem a sarokig, bebújtam a ház mögé és óvatosan kilestem: láttam, ahogy a csöpp gyerek lehajtott fejjel, megadóan bandukol utánam. Bevallom, egy pillanatra muszáj volt kiröhögnöm magamat, a helyzetet, a megkönnyebbülést, mindent. Aztán komoly képpel leguggoltam és bevártam. Szó nélkül széttártam a karjaimat és magamhoz öleltem.

- Akkor ezt megbeszéltük? – kérdeztem.

- Meg, anyucikám. Igazából ez nem is vicces. Hiába mondta Gevinke. Többet nem csinálok ilyet.

Így esett, hogy az első és egyben az utolsó ilyen jellegű tesztelésem megtörtént. A fiam rájött, hogy fölösleges cirkuszolnia, mert hiszti nélkül is mindent meg tudunk beszélni, és ez bizony egy két és fél éves gyerektől hatalmas dolog. Ezután vigyorogtunk még egy nagyot, majd jókedvűen mentünk tovább a folyóhoz, mintha mi sem történt volna.

Nyitókép: Shutterstock