Nem vagyok rossz szülő, csak ADHD-s a gyermekem!

Vasárnap reggel fél hat. "Anya, anya!" - ébreszt a fiam. "Gondolkoztam a végtelenről. A végtelennek nincs értelme egyetlen ember számára, hisz soha nem számolhat el addig. Talán, ha az emberiséget nézzük, akkor lehet. De! Egy ember életében teljesen biztos, hogy a végtelen értelmetlen. Érted, anya?"

És csak mondja, és mondja. "Túlbeszélés", így hívja a szakirodalom.

 

Ő Marci, ADHD-s. De ekkor még csak annyit tudtunk, hogy egy nagycsoportos óvodás, aki kíváncsi, impulzív, öntörvényű, akaratos és fáradhatatlan. Ahogy felénk mondják: ötemberes gyerek. Egy év telt el, mire a diagnózist felállították: figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar.  

Szülőként nagyon nehéz kezelni ezt a helyzetet úgy, hogy segíteni tudjunk a gyereknek, és ne frusztráljuk őt jobban, mint amit az állapota már eleve kivált. Egyrészt jó volt végre tudni, hogy mi annak az oka, hogy a gyerekünk nem "akar" idomulni a szabályokhoz. Miért nem működnek nála azok a nevelési módszerek, amik más gyerekeknél beválnak.

 

Másrészt ott álltunk talpig pánikban: Hogyan tovább? Mi lesz vele?  

Mire a diagnózisig eljutunk az ADHD-s gyermekükkel, már a mindennapjaink része a stressz. Jön a társadalom felől a kritika:

  • "Nem igaz, hogy nem tudja megnevelni a gyerekét!"
  • "...mert minden rá van hagyva!"
  • "Minek az ilyennek gyerek?"

Addig mantrázza ezt a környezet, hogy egy idő után elkezdesz hinni abban, hogy rosszul csinálod, hogy rossz anya, rossz apa vagy...

Forrás: Getty Images/iStockphoto/laflor/Laflor

Elhiszed, hogy a gyereked azért nem fogad szót a világon senkinek, azért nem törődik a veszélyekkel, azért nem tud hátratett kézzel ülni 45 percet az iskolában, mert béna vagy, rosszul neveled. Hiába bújod a szakirodalmat, és próbálsz ki új módszereket, végül az összes gyermeknevelési könyv a kukában landol. Ha egyik tanács sem válik be, nyilván a te hibád. Ki másé lehetne?

 

Az önvád később sem múlik el, csak csillapodik. Mindennapos a harc a szabályok betartatásáért otthon és az iskolában, ilyenkor pedig sokszor úgy érzed: egyedül maradtál. Az otthonod Tartarosz, ahol újra meg újra Szisziphoszként görgeted a követ a hegyre.  

Abban az időben, pár héttel a diagnózis előtt voltam a legmélyebben. A tehetetlenség fájt, hogy láttam a fiam küszködését, a próbálkozásait, hogy hozzáidomuljon az elvárásokhoz, láttam az akarást benne és azt, hogy mégsem megy. A világ a szigorú szabályai, akár a végtelen, értelmetlen volt számára. Még nehezebb ez egy idegen országban, kivándorlóként, ahol az ember nem ismeri a rendszert, ahol kihívást jelent az is, hogy pontosan értse azt, amit a szakemberek mondanak, vagy, hogy pontosan fogalmazza meg a problémákat.

Még az óvodában ismerkedtünk meg Frau Frei-jal, ő az itteni családsegítő központ egyik pedagógusa. Az ő feladata volt, hogy segítsen megoldást találni Marci magatartás problémáira. Természetesen a gyerek a prioritás, de emellett nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a szülőt is segítsék. És a szülőnek szüksége is van minden segítségre, mert a problémás vagy beteg gyerekkel járó mentális megterhelést képtelenség egyedül feldolgozni.

 

Szakmai és szabadidős programokat szerveztek. A gyerekeknek fejlesztő csoportot, szüleiknek egy szülői műhely nevű foglalkozást, ahol módszereket mutatnak be, hogy gördülékenyebben menjenek a hétköznapok. Vagy csak kibeszéljék magunkból az épp aktuális problémáikat. Közösséget építettek. Egy szigetet, ahol nem néztek ránk ferdén, ha a gyerek "más".  

Frau Frei egy afféle anyafigurává vált számomra: fogta a kezem, segített iskolát, napközit keresni, eljött velünk minden megbeszélésre. Segített megérteni és megtanulni, hogyan működik a német rendszer. Amikor pedig az kellett, tartotta a vállát és megvigasztalt. Két évig volt velünk, és én megsirattam a búcsút. Egyik szemem sírt, a másik nevetett, hiszen a diagnózis felállítása után már nem tévelyegtünk vakon: ha tudod a probléma okát, találsz megoldást is. És a megoldással Frau Frei feladata véget ért.

Nem lettek zökkenőmentesek a hétköznapjaink, de működnek. Vannak súrlódások az iskolában, itthon, jönnek néha igazán nehéz napok, de csiszolódtunk, megtanuljuk egymást. "Te szoktad mondani anya, hogy mindig nézzük a dolgok jó oldalát." - figyelmeztet Marci. És én már tudom, mi az ADHD jó oldala: "Mi sosem unatkozunk!"

Nyitókép: iStockphoto

Ezek is érdekelhetnek