Tiszteld a kétkezi munkásokat, hiszen nélkülük jó nagy bajban lenne a világ...

Ezt azok a nagybetűs MUNKÁSOK érték el, akik a két kezükkel keresték a pénzt, és akiket ma a társadalom nagy része érthetetlen módon lenéz és megvet. Mert ugyebár nem ember, akinek nincs érettségije vagy diplomája, utóbbiból rögtön kettő, hiszen ő „csak" kétkezi munkás.

Kering egy fotó a neten, amin két piszkos kéz látható ezzel a felirattal: „A piszkos kéz a tiszta pénz jele", és olvasható számtalan történet arról, hogy a munkások manapság sokszor rejtegetik a koszos kezüket, nehogy azt gondolják róluk, igénytelenek és nem mosakodnak. Szomorú, hogy manapság a kétkezi munkásoknak bizonyos emberek előtt szégyenkezniük kell ahelyett, hogy büszkék lennének arra, amit csinálnak. Pedig minden túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy nagy bajban lenne nélkülük a világ, és lenézés helyett ideje lenne megbecsülni és értékelni őket.

Vagy, hogyha nem lennének a kukások, akik elvégzik a piszkos munkát, ránk rohadna a szemét? És még napestig sorolhatnánk, mi mindent köszönhetünk nekik.

Bár hosszasan írhatnék arról, pontosan kiket, vagy mit ünneplünk a munka ünnepén, és miért fontos a majálison megevett vattacukor mellett egy pillanatig hálát adni azoknak a melósoknak, akik az 1800-as évek végén bátrabbak voltak a többieknél, és hangot adtak annak, mit szeretnének elérni, hadd meséljek nektek Karcsi bácsiról, aki asztalos volt. Igazi, vérbeli, kétkezi munkás.

Emlékszem, Karcsi bácsit imádták a városban, mi is rendszeresen jártunk hozzájuk. Olyan volt nekem, mint egy pótnagypapa, aki amellett, hogy jószívű volt, egy igazi ezermester is. Budaörsön laktak a hegyoldalban, egy takaros kis házikóban, a nagymamámék mellett. Nyaranta sok időt töltöttünk náluk, és ha épp nem a papa gyümölcsösébe legeltem a szilvát és a barackot, Karcsi bácsi fészerében kuksoltam, és néztem, ahogy alkot.

Csinált nekem furkósbotot, éjjeliszekrényt, és alig vártam, hogy fából vaskarikát csináljon, mert mindig ezzel ugratott... Az utóbbin kívül tényleg bármit képes volt megalkotni!

Karcsi bácsi le sem tagadhatta volna, hogy a két kezével keresi a kenyerét. Jól emlékszem, milyen érdes volt a keze, nem is szerettem igazán, amikor megfogta az enyémet, pedig máshogy nem mehettünk a közeli játszótérre. Sokat mesélt nekem arról, hogy az ő édesapja, sőt, a nagyapja is asztalos volt, így nem volt más út előtte. Már gyerekként tudta, hogy asztalos szeretne lenni. Igazi ősi hivatás ez, ami ma is aranyat ér. Karcsi bácsi az érdes kezek, és a magányosan töltött órák ellenére is imádta, amit csinált, és nagyon büszke volt arra, hogy a két kezével keresi a kenyerét. Nem tanult tovább, nem végzett iskolát, ő másban volt tehetséges.

Sajnos ő már 2009 óta nincs köztünk, de ha a kisöregre gondolok, ezek a szavak jutnak eszembe: szeretet, tisztaság, alázat, elhivatottság, szorgalom, valódiság. Mindig azt mondta nekem: "Lénácska, olyan munkát válassz, amit szívből szeretsz csinálni, és akkor soha életedben nem kell dolgoznod."

A mai napig a szívemben őrzöm őt és a tanításait. Szuper lenne, ha mindenki legalább fele annyira büszke lenne a kétkezi munkásokra, mint amennyire Karcsi bácsi volt arra, hogy asztalos. Azt gondolom, a munka ünnepén érdemes lenne végig gondolni, milyen jogon nézik le, becsülik alá, vagy vetik meg sokan a fizikai munkásokat, legyenek festők, burkolók, asztalosok, ácsok, asztalosok, vagy bármik. Itt az ideje, hogy elkezdjük őket értékelni, mert nélkülük jó nagy kakiban lennénk...

Nyitókép: Shutterstock