Csak egy baráti találka lesz az exemmel...

Hagytam, hogy csörögjön. Letettem a dohányzóasztalra a telefont, és próbáltam hátrálni. Lépésenként távolodni a múltam szégyenfoltjától. A férfitól, akit valaha eszeveszetten szerettem. Menekültem volna a tudattól, hogy még mindig a számban érzem a csókjának ízét. Bőrömön az érintését. Nem akartam szembenézni a valósággal. Tudatos akartam maradni, nem hagyni, hogy a zsigerből felbukkanó vágyak átvegyék felettem a hatalmat.

Megmagyaráztam magamnak, hogy ez csak egy baráti vacsora lesz. Régi ismerősök fesztelen beszélgetése. Csak sajnos a jól ismert forgatókönyv hamar életre kelt. Élveztem a vele töltött pillanatokat. A ragyogást. Azt a nőt, akit előcsalogatott belőlem. A humorát, a férfiasságát, a gyengédségét. Mit számított a sok átsírt éjszaka, a fájdalom, hogy soha nem lehetek a felesége?

Persze utólag érthetetlen, mi történt velem. Viszont ott és akkor megszűnt a kapcsolatom külvilággal. Mint mindig, ha vele voltam. Mellette Nő voltam, akiért rajong a Férfi. Egy olyan nő, aki abban a kiváltságos helyzetben lehet, hogy a vele szemben ülő férfi teljes figyelmét neki szenteli. Nincs telefon, nincs gondolkodás. Nem létezik más, csak te. Csak az számít, hogy te mit szeretnél. Neked mi lenne jó. Anélkül találja ki a gondolatodat, hogy a tested legkisebb rezdülése elárulná, hogy cigire akarsz gyújtani. Neked nem kell kimondani, mert már nyújtja feléd.

Jól tudtam, hogy az, amit teszek, nem fair. Gyűrűs menyasszonynak nem illendő az egykori szeretőjével találkozni. Pláne nem élvezni a társaságát. És azt is, hogy pirkadatkor már bánni fogom az éjszaka minden egyes mozzanatát. Azt, hogy megint hagytam behálózni magam, elcsábítani és tulajdonképpen semmibe venni.

Ott ültem, és újra életre keltem. Újra szárnyaltam, sziporkáztam és üdvözöltem az életet. Egyszeriben jelen lettem a saját életemben. Nem csupán árnyéka voltam önmagamnak. Hagytam sodródni magam az árral, a zenével, a tánccal, amiben olyan magától értetődően ringatóztunk. Beszívtam a parfümjének illatát a cigifüstös teremben. Közel voltam, végtelenül közel a valaha hitt végzetemhez. Beszálltam a taxiba, fogtuk egymás kezét, mintha egy pár lennénk, mintha összetartoznánk. Talán pár percig még bele is ringattam magam ebbe az álomképbe. A vágyaim szőtte valóságba.

Becsaptam magam mögött az ajtót, és többé nem néztem vissza. Nem kerestem kifogásokat, és nem engedtem, hogy a félelmeim eltiporják a frissen visszaszerzett méltóságomat. Tükörbe néztem, és bevallottam magamnak, hogy boldogtalan vagyok. Nem áltattam magam többé azzal, hogy képes lennék hozzámenni egy emberhez, akit nem szeretek minden porcikámmal. Egyszerre fájt, és szabadított fel a felismerés, hogy a sorsom az én kezemben van.

Nyitókép: Shutterstock