Sokszor igazságtalannak érzem, hogy még mindig szingli vagyok

Több, mint két éve vagyok egyedül, ami néha már egy örökkévalóságnak tűnik. Hullámzó volt ez a két év. Volt, amikor egyáltalán nem érdekeltek a férfiak, volt, hogy elengedtem egy-két hónapra a társkeresés témát, de bevallom, olyan is volt, hogy annyira rám tört a vágy vagy éppen a hiány, hogy mindent elkövettem, hogy megismerkedjek valakivel. Feljelentkeztem különböző társkeresőkre, részt vettem különféle ismerkedős programokon és habár összejött egy-két randi, semmi komolyabb nem lett ezekből.

Volt mindig egy pont, amikor már éreztem, hogy a görcsös akarás átveszi felettem az uralmat, ilyenkor már szinte kényszeres lett az egész társkeresés. Eluralkodott rajtam a kétségbeesés, ha egy programon nem kérte el senki a számomat vagy már egy ideje nem írt rám senki Tinderen. Elfogott a pánik, ha ez ennyire nem jön össze, mégis hogy lesz nekem párom, hol ismerkedjek, miként csinálhatnám jobban?

Eljutottam abba az állapotba, hogy mindenhol csak szerelmespárokat láttam magam körül. Megesett, hogy majdnem elsírtam magam egy csókolózó pár láttán. Persze a közösségi média is sorra dobálta fel az ismerőseimet, akik házasodtak, babát vártak vagy éppen menő helyeken nyaraltak. A barátnőim, akik szintén évekig szinglik voltak, hirtelen megtalálták a párjukat, csak én maradtam még mindig egyedül. És ez minden terápia, önismeret és önszeretet ellenére kegyetlen rossz érzés volt. Mintha velem valami nagy baj lenne, mintha valamiért én még mindig nem lennék mások által szerethető.

Ilyenkor halálosan igazságtalannak érzem az egészet. Úgy érzem, hogy nekem is járna az igazi, nekem is járna egy társ, akivel megoszthatom az örömömet és a bánatomat egyaránt.

Amikor aztán jól belehergelem magam az egészbe, akkor következik az, hogy lejövök minden társkeresőről, leállok a programokkal és próbálom magamat stabilizálni. Ugyanis tudom, hogy rám van írva, kétségbeesetten vágyom jelenleg egy férfira, ami nem egy jó kiindulási alap az ismerkedéshez. Másrészt hiszek abban, hogy mindig olyan embert vonzzunk be, amilyen szinten mi is rezgünk, én meg ilyenkor nem akarnék magammal megismerkedni. Tudom nagyon jól, hogy a görcsös akarással csak elijesztek minden normális pasit, de nincs mit tenni, ezt érzem és kész.

Ebben a lelkiállapotban egyedül az segít, hogy a barátnőimnek jól kihisztizem magam, majd előveszem a régi bölcsességét, miszerint minden jól van úgy, ahogy van és majd ha a személyiségfejlődésemet az szolgálja, akkor lesz párkapcsolatom. Addig meg igyekszem alázatos maradni, elfogadni, hogy ez van, nem mintha lenne nagyon más választásom...

Nyitókép: Shutterstock