Ha szeretnéd, hogy önmagadért szeressenek, mutasd meg, ki vagy valójában...

Ez a kérdés teljesen összezavart. Először azt gondoltam, hogy igen, hogy a fenébe ne, én mindig önmagamat adom, aztán hamar rájöttem, ha így lenne, nem zaklatott volna fel ez a kérdés ennyire. Végül egy jó nagy bőgés lett belőle, ugyanis beláttam, már rég nem merem megmutatni másoknak az igazi arcomat, mert félek, hogy akkor sebezhető leszek és amúgy sem fog nekik tetszeni, amit látnak. Ezért inkább különböző álarcokat veszek fel, hogy minél tökéletesebb színben tüntessem fel magamat és közben rosszul esik, hogy az embereknek fogalmuk sincs arról, ki vagyok én valójában.

Azt hiszem, már gyerekkoromban sem lehettem önmagam. Nálunk nem volt divat az érzelmek kifejezése, nem lehettem dühös, nem hülyézhettem le az apámat, mert annak egy jó nagy pofon lett a vége. Mint a legtöbb gyerek, megtanultam, hogy akkor szeretnek a legjobban, ha jól viselkedek, nem vagyok útban és nem okozok túl nagy fejtörést a szüleimnek. Iskolás koromban már erősen szorongtam a megfelelési kényszerem miatt, igyekeztem mindig jól tanulni és jó magaviseletet mutatni. Sokszor éreztem magam végtelenül szomorúnak és magányosnak, mivel egyke voltam, a szüleimnek pedig nem volt rám sok idejük, de nem tettem nekik soha szemrehányást emiatt.

Egy kezemen össze tudom számolni, hány emberrel mertem/ merek igazán önmagam lenni és lehet, hogy tudat alatt még előttük sem adom ki teljesen önmagamat. Ez persze leginkább a párkapcsolataimban okozott problémát, ahol mindennél jobban vágytam arra, hogy önmagamért szeressenek, de ez valahogy sosem jött össze. Az összes exem talált bennem hibát, ami megakadályozta őket abban, hogy belém szeressenek vagy elköteleződjenek mellettem.

Így ugyanaz történt, mint gyerekkoromban - egyre kevésbé mertem kimutatni a valós érzéseimet, nem mertem hisztizni vagy dühösnek lenni, mert féltem, hogy akkor elhagynak. Úgyhogy inkább toleráns voltam, sok mindent eltűrtem, míg a saját igényeimet és szükségleteimet háttérbe szorítottam.

Sokszor a barátaimnak sem mutattam meg az igazi arcomat. Mivel tudtam, hogy az egyik barátnőm nem szereti, ha panaszkodok, előtte igyekeztem mindig vidámnak és optimistának tűnni, ami őszintén szólva baromi fárasztó volt. A másik barátnőmnél az volt a szerepem, hogy mindig meghallgattam és támogattam őt, míg rólam alig esett szó. A harmadiknál pedig elővettem a jófej, pörgős énemet, akivel szuper programokat lehet csinálni, mert nyitott és szórakoztató.

Ennek pedig az lett a vége, hogy manapság már senkinek sem merem igazán megmutatni magam. Állandó színjátszás lett az életem. Ha szomorú vagyok és vérzik a szívem, akkor is igyekszem azt mutatni a külvilágnak, hogy jól vagyok, hiszen a negatív gondolkodás egyáltalán nem divat.

Valójában én is tudom, ahhoz, hogy önmagamért szeressenek, el kell jutnom odáig, hogy merjem önmagamat adni, akkor is, ha ez most félelmetesen hangzik. Félelmetes, hiszen ha az ember kibújik a csigaházából és megmutatja önmagát, azzal azt kockáztatja, hogy újra sérül. Viszont ha nem adom önmagam, akkor nem várhatom el, hogy bárki is önmagamért szeressen. Hogyan is tehetné, ha fogalma sincs róla, ki vagyok valójában?

Nyitókép: Shutterstock