Én egy amolyan csodabogár vagyok, aki nem iszik alkoholt, nem dohányzik, nem drogozik és most már a koffeint is kerüli. Ráadásul emberileg se vagyok az a kihasználós nő, aki szívatja a pasikat. Sokszor megfordult a fejemben, hogy talán ez a baj, ezért vagyok még mindig egyedül. Bár minden pasi azért kesereg, hogy nincsenek már normális nők, én azt látom, mégis a normálisak vannak egyedül.
Ahogy a nők a rosszfiúkra buknak, én azt gondolom, hogy valahol a férfiak is élvezik, ha szívatják őket. Valamiért kell nekik is, ha valaki elérhetetlen, ha valakiért küzdeni lehet, ha valaki szeszélyes és kiszámíthatatlan. Úgy tűnik, hogy a kedves, aranyos, odaadó nő halál unalmas, nincs benne elég spiritusz. Több nőt is ismerek, aki tényleg normális és régóta egyedül van és többet, aki egy elviselhetetlen hülye picsa és mégis tíz körömmel ragaszkodik hozzá a pasija. Persze megy a panaszkodás és a szenvedés, de közben esze ágában sincs elhagyni és egy kedves, normális nőt választani helyette.
Sokszor gondoltam rá, hogy ha ez kell, akkor én is eljátszom a végzet asszonyát, felveszem a tűsarkút és a neccharisnyát és szeszélyes leszek, mint a februári időjárás. De nyilván tisztában vagyok vele, hogy nem lenne sok értelme megtagadni önmagamat. Hisz a legtöbben ott rontják el, hogy teljesen mást mutatnak magukból, mint amilyenek valójában. Aztán csodálkoznak, ha a másik nem érti egy idő után, kivel él együtt, hisz az elején nem ilyennek ismerte meg a párját. Sosem felejtem el, volt egy első randim, ahol a srác késsel – villával ette a pizzát, majd közölte velem, hogy otthon sosem tenne ilyet. Legszívesebben filmnézés közben eszik kézzel-lábbal, miközben felteszi a lábát a dohányzóasztalra. Elgondolkoztam, vajon hány dologban játssza meg magát még előttem.
Azt gondolom, minden ember arra vágyik, hogy önmagáért szeressék, akkor is, ha jó kislány és akkor is, ha elviselhetetlen p*csa. Az életben pont az a szép, hogy különbözőek vagyunk. Állítólag előbb vagy utóbb mindenki megtalálja a párját, mint a borsó a héját. Ahol talán már nem kell azt hallgatni, miért vagy ilyen meg olyan.
Szóval ültem a srác mellett a kanapén, aki szerint túl jó kislány vagyok és azon gondolkoztam, vajon ha így gondolja, miért van velem? És ha velem van, akkor miért minősítget? Akkoriban azt a kérdést még nem tettem fel magamnak, hogy vajon én miért ülök még mindig mellette. Miért engedem meg neki, hogy bántson?
Gyakran elgondolkozom azon, hogy miért van manapság annyi ember egyedül. Elvileg a férfiak normális nőkre, a nők pedig normális férfiakra vágynak. A valóság azonban mégis mást mutat. A pszichológia szerint az jelenik meg a párkapcsolatunkban, amit gyerekkorunkban megéltünk. Ha a szülők sokat bántottak, beszóltak, kritizáltak, akkor tudat alatt nagy valószínűséggel olyan párt fogunk választani, aki mellett ugyanezt megélhetjük. Hiába jön a kedves férfi vagy nő, nem fog kelleni, mert nem érezzük vele a „kémiát". Valójában nem tudjuk befogadni, amit ő adhat nekünk.
Kesergünk egy sort, milyen nehéz az élet, miért pont egy ilyen embert sodort az utunkba, szenvedünk, aztán választunk egy ugyanolyat. És hiába van a „normális" a szemünk előtt, mégsem kell.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.