Évek óta elvágyódtam már otthonról. Sokszor akkor voltam a legboldogabb, ha elmélyülten létezhettem a csukott szobám szentélyében. Anya hazahozta a munkáját és életutálatát, és ekkor kifejezetten megváltozott otthonunkban a hangulat. Tinédzserként is, de főleg, amióta dolgozhatok, igyekeztem mindent megtenni annak érdekében, hogy otthon a legminimálisabb időt töltsem az édesanyámmal.
Ahogy idősödtem és vágytam szabadon rendelkezni az életem felett, volt, hogy sokszor kontrollálni akart és mindenáron megvétózni a döntéseimet. Ebből és minden életterületből napi szinten konfliktusok születtek.
Miért úgy mosogatok, ahogy. Miért nem raktam el a cipőmet? Miért azon a tűzrózsán főzök és miért abból a lábasból?! Nyilván, ha ezt egy párkapcsolatban teszi valaki, akkor azt mondod a másiknak: viszlát!, - de ezt az anyádnak nem mondhatod, főleg ha az ő lakásában éltek.
Amikor 22 éves voltam és már néhány éve komoly párkapcsolatban éltem, elkezdtem sürgetni a költözést. Előbb is sok jóval szolgálhatott volna, ha meglépem, mégis úgy éreztem, nem költözhetek el és nem hagyhatom egyedül az anyámat.
Utáltam vele élni, mégis az elköltözés gondolatától bűntudatot éreztem: úgy éltem meg, mintha cserben hagynám őt. Nagyon nehéz volt.
Végül egy hozzám közelálló nő nyitotta fel a szememet: nem szabad hagyni a szerepek felcserélődését és tisztán kell látni: nem az én dolgom felelősséget vállalni az anyámért. Én csak arra vágyom, ami normális és helyén való az én koromban. Így elfogadtam, hogy ezt nem folytathatjuk így tovább.
Összességében véve az anyám nehezen élte meg a folyamatot. Egy része valahol el akart üldözni, hogy egyedül maradjon, de egy másik része mindennél jobban vágyott a maradásomra. Szerette volna, hogy jól kijöjjünk, de ő annyi bosszúságot táplált az élet iránt, ami nem csak az otthonunkat mérgezte meg, hanem a kapcsolatunkat is. Egy idő után belátta, hogy azért, mert így döntöttem, még nem vagyok szemét és hálátlan.
Az elköltözésem után még mindig sok konfliktusunk volt. Nehezen tudta megérteni, hogy nem vágyok annyi beszélgetésre és találkozásra, mint korábban. Mérgezően hatott volna az általa remélt mennyiség és én azt mondtam, hogy töltsünk együtt kevesebb időt, de az legyen minőségi és örömben teljes. Nehezére esett elfogadni, hogy több kérdéskörben nem kérem a véleményét, mert nem érdekel vagy nem releváns számomra. „De hát, én az anyád vagyok"- hangzott tőle, miközben ez már rég nem erről szólt.
Ez az időszak sok tanulsággal bírt. Az egyik ilyen, hogy meg kellett tanulnom kiállni az engem szolgáló döntések mellett és kijelölni a határaimat. A másik, hogy elfogadtam megannyi rigolyáját. Ő ilyen, de nem szükséges egyetértenem vele mindenben, elvégre van választási lehetőségem. Nincs vele semmi baj, hiszen ő úgy jó, ahogy, de ezt néhány évvel ezelőtt semmi pénzért nem láttam volna be. Nem érzek haragot vagy neheztelést. Elfogadás van bennem. Mindennek így kellett történnie.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.