Úgy mész hozzá, hogy már nem is szexeltek? Mi lesz utána?

Na de amikor megkérdeztem, hogy mégis mennyi az a „nem túl gyakran" kissé meglepődtem a válaszon: körülbelül 3 havonta. Azta... Az valóban nem túl gyakori, ahhoz képest, hogy nem 25 éve vagytok együtt, hanem csak 5, és nem a 60-as éveiteket tapossátok, hanem még csak most kezdtek közeledni a 30 felé...

Legszívesebben kibukott volna belőlem a nagy kérdés: akkor miért házasodtok össze? Normális az, ha huszonévesen hozzámegyünk valakihez, akivel már olyannyira nincs meg a tűz, a vonzalom, hogy csak háromhavonta szexelünk, azt is valószínűleg kötelezően? Ennek az állapotnak nem nyugdíjas korunkban kellene eljönnie, 30 év házasság után? A húszas éveinkben azért még bőven tombolnia kellene a vágynak. Oké, hogy az ember már nem bújik össze a párjával minden áldott nap több év után is (tisztelet a kivételnek), viszont az nincs rendben, hogy már gyakorlatilag egyáltalán nem kívánjátok egymást - és így fogtok leélni egy életet együtt.

Persze, hogy attól még szeretitek a másikat, és tudom, ez a válasz arra, hogy miért akartok összeházasodni. Csak ez már egy kvázi „baráti" szeretetnek minősül, ha szexuálisan gyakorlatilag egyáltalán nem vonzódtok egymáshoz. Ennek pedig még nagyon nincs itt az „ideje".

Azt tanácsoltam a barátnőmnek, hogy élessze fel a vágyat, hiszen ami megvolt anno, az nem tűnhetett el örökre. Ráadásul, mint kiderült, a férfi természetesen azért nem lenne ellene, ha gyakrabban összebújnának.

Nem félsz, hogy félrelép majd?

- bukott ki belőlem a kérdés. Nem fog... - hangzott a válasz. Egyáltalán nem értettem vele egyet. Azt gondoltam, ez a frigy már azelőtt halálra ítéltetett, hogy megkötötték volna.

Szerintem a legtöbb férfinak jóval nagyobb a szexuális étvágya az évi 4-5 szexnél ( de valószínűleg a nőknek is), és akármennyire is szeret téged, vélhetőleg előbb utóbb máshol fogja keresni a boldogságát, ha tőled nem kapja meg - mert ő nem biztos, hogy így akarja leélni az életét, ahogy te.

Most jöhetne az a rész, hogy nem is hibáztatom érte, hiszen ez természetes igény, és ő nem tehet róla, hogy a felesége állandóan visszautasítja. Pedig tehet! Mert ezt a problémát már a házasság előtt meg kellett volna beszélni, foglalkozni vele, és nem a szőnyeg alá söpörni, hogy majd lesz valami. Igen lesz: egy rossz házasság, megcsalással, sok szenvedéssel, esetleg (jobb esetben) válással végződik.

Sajnos azóta eltelt 6 év, a helyzet semmivel sem lett jobb, sőt, tényleg a válás gondolatát fontolgatják. A lány már úgy van vele, azt se bánom, ha megcsal, menjen nyugodtan, csak engem hagyjon békén - talán ez már rég meg is történt. Egyáltalán nem lepett meg, hogy ide jutottak.

De miért is gondolta bárki, hogy boldogan élnek, míg meg nem halnak, ha úgy kötötték össze az életüket, hogy alapjaiban voltak gondok a kapcsolattal? Ha megpróbáltak volna erre megoldást keresni már akkor, most lehet, hogy teljesen más lenne a helyzet. És ez mindenféle egyéb komolyabb problémára is igaz. Ha az alap „tartóoszlopok" nincsenek meg a kapcsolathoz, akkor miért is gondolnánk, hogy stabil lábakon fog állni örökké?

Nyitókép: Shutterstock