Olyan vagy nekem, mint télen az első hópehely...

Mindenféle érzés megtalálható bennem ilyenkor. Kislány vagyok és egyszerre nő is. Kuncogok, mint egy zsivány tini - de érzed, hogy tenned kell ezért a nevetésért. Hagyom, hogy szépeket hazudj. Hagyom, hogy bódíts a szavaiddal. Mind a ketten tudjuk, hogy mit akarsz... Hát akkor dolgozz meg érte! Puhán fekszem a hazugságaidon, selymesen körbevesznek. Olyan, mint a méz: lassan végigfolyik a torkomon, édes ízt hagyva a számban. Addig nyelem, míg nem fojtogat minden szó.

Télen vagy igazán különleges, mikor csókra várva hajolsz közel, és meglátom a leheletedet a levegőben. Az utcai lámpa gyéren világít meg minket, de a szemed csillogása kilométeres utat ragyogtat meg előttünk. Milyen olcsó ez a pillanat, mekkora klisé vagy! Hitegetsz, hogy te más vagy - én pedig úgy teszek, mintha hinnék neked.

Ropogós vagy, mint a friss hó. Harapnék belőled, mint egy kerek almából. Harapnám a vállad, harapnám a karod, harapnám az ujjaid, hagynám, hogy végigérjen a nyelvemen. Mégsem elég a tested. Add a lelked, az a legfinomabb részed, én adom a szám, incselkedj csak vele!

Nem akarsz itt állni tovább, nem elég a sötét utca, a szobám fényében akarsz pompázni. Királyként viselkedsz, de egy apród jelleme bújik meg az álarc mögött. Elfolysz, ahogy hozzám érsz. Túl forró ez neked, látom, hogy elvágyódsz innen, tőlem.

Tudom, hogy visszatérsz még. Marad még a tél, havazik már megint. Remeg a levegő is, érzi a közeledted. Kezdődik minden elölről. Itt állunk már megint a ház előtt, egy kézzel nyúlsz értem - én a két karommal ölelem magam. Az utca újra sötét, a szemed már nem csillog, és nem látok el már egy méterre sem. Nekidőlsz az autódnak, lazán adod a lelkest, az odaadót.

A szavak már csak kiesnek a szádon, olyanok, mint a pelyhek, ahogy alászállnak az égből. Először olyan frissek, csillognak az éjszaka sötétjében is, aztán mindenki összetapossa őket, és eltűnik a fényük. Összetapostalak magamban, és odalett a bájod, odalett a ragyogásod...

Nyitókép: Shutterstock