Hogyan tovább, ha már nincs közös téma?

Bármiről képesek voltunk beszélgetni, és alapvetően mindenben egyet is értettünk. Talán ez hozott össze bennünket olyan gyorsan, hogy szinte észrevehetetlenül, de egymásba szerettünk. Én csak az előnyeit tapasztaltam meg ennek a kapcsolatnak egészen addig, amíg aztán szépen lassan el nem kezdtek apadni azok a bizonyos témák. De, ne szaladjunk ennyire előre...

A szerelem sokféle lehet, életszakaszonként is más, de abban megegyezhetünk, hogy földi létünk egyik legcsodálatosabb és legkülönlegesebb érzése, és aki ezt megtapasztalja, nagyon szerencsésnek nevezheti magát. Visszatérve az előzőekhez, Andris pont ilyen nagy szerelem volt, akivel sose volt unalmas az életem. Folyamatosan jöttünk-mentünk, együtt fedeztük fel a világot, vagy legalábbis annak egy-egy kis szeletét.

Az életem sokáig Andrissal volt teljes. A sok közös program mellett mindig szakítottunk időt egymásra, kettőnkre, és mindig mindent megbeszéltünk. Nem engedtük, hogy a kapcsolatunk ellaposodjon, melynek alappillére a kommunikáció volt. Mivel egy húron pendültünk, így volt bőven közös témánk, megbeszélnivalónk, míg úgy körülbelül két év múltán hirtelen azon kaptam magam, hogy már nem beszélgetünk annyit Andrissal. Mintha mindent megbeszéltünk volna, hiszen az azonos gondolkodásmód nem engedett teret a vitáknak, az esetleges nézeteltéréseknek.

Gondolataink megegyeztek, így, ha valamiben én döntöttem helyette, az olyan volt, mintha az ő döntése lett volna. Természetesen fordítva is így volt ez. Talán az, hogy ennyire egyformán vélekedtünk arról, hogyan szeretnénk élni, egyforma zenei ízlésünk volt, a filmek terén is egyeztünk, közös volt a hobbink, így mintha a témáink és a közelendőnk mennyisége megcsappant volna.

Mondhatni félszavakból is megértettük egymást. Sokszor feltettem már magamnak a kérdést, hogy vajon ez okozta azt, hogy szépen lassan kimerítettük a témáinkat, és már csak a maradék, felhalmozott tartalékból éltünk? Azt történt ugyanis, hogy szépen lassan nem volt miről beszélnünk. Megérkeztünk a közös fészkünkbe, és mindketten külön szobában töltöttük az estéinket. Nagyjából megbeszéltük, kivel mi történt aznap, de semmi többről nem esett szó. Mindenki ment a maga dolgára, a "mi időnk" "énidővé" vált.

Talán az volt a gond, hogy olyanok voltunk, mint két tojás? Vagy azért, mert mindent megbeszéltünk, tudtuk, mire gondol a másik és ez egy idő után unalmassá vált? Korábban azt hittem az a jó, ha a párom önmagam férfi kiadása. De tévedtem. Vagyis nem tudom biztosan, hogy ez tévedés volt-e, hiszen két évig működött. De aztán úgy éreztem magunkat, mint két nyugdíjast, akiknél igazából megérteném a dolgot, hiszen 50 év együttlét után valóban ki lehet fogyni a szuszból. Annak ellenére viszont, hogy Andrissal az útjaink különváltak, sok szép emléket őrzök a szívemben.

Nyitókép: Shutterstock