Csendben várok rád, hátha visszatérsz hozzám...

Csendben ülök hát, és várok. Hallom az óra másodperc mutatójának ritmusos kattanását. Talán most. Vagy most. Vagy most. Sosem voltam a boldogság és szeretet békés szigete. Az a lány, aki a pasik párkapcsolati elégedettségének mutatóját az egekbe tolja.

Én inkább a titokzatosan baljós csaj voltam, aki olyan vihart csapott, amitől minden férfi futásnak eredt. Futottak is, amerre láttak, majd némi töprengés után volt, aki mégis visszafordult. Te viszont nem. Nem láttalak már másfél éve. Már az orromban sem érzem az illatod, a hangod is fakóvá vált a fejemben. Az arcodat csak azért ismerném fel, mert látlak a fotókon.

Ülök hát, és várok. Türelmesebb vagyok, mint bárki gondolná. Huszonöt éve várok "rád", hova sietnék már néhány nappal, talán pár hónappal? De a lelkem, az én drága, apró lelkem kitörne - és én hagynám is. Futna, mert nem tudja, hol van épp, merre van a helye - mégsem megy semerre.

Egy helyben toporzékol, mint egy ötéves, aki nem kapta meg azt, amit kívánt. Ordít, én pedig hallgatom. Nem ismerek rá, sosem csinált még ilyet. Volt már magányos, összetört, meggyötört, de mindent úgy kezelt, ahogy azt kell. Nyugalommal, reménnyel, kitartással. A mai napra ezek már csak szavakká váltak, lógnak a levegőben.

A viharban nehéz megtalálni azt a bóját, mely az életben maradás utolsó reménysugara lehet. Márpedig ez vagyok én neked, és ez vagy te nekem. Utolsó mentsvár, kiút ebből a veszedelmes útvesztőből, mely minden lépésünknél mérgező indákat fon lábaink köré.

Próbálok békét tenni a lelkemben, de minden nappal egyre rosszabb. Minden nap eggyel több könny gyűlik benne, és félek, szétszakít majd bennem mindent az utolsó csepp. Ha van sors, akkor az vagy te nekem. Ha létezik karma, akkor az vagyok én neked. Ha van Isten, akkor azok vagyunk mi ketten.

Nyitókép: Shutterstock