Hibáztam: elüldöztelek, mert kevés voltam hozzád

Lina 11 évvel volt fiatalabb nálam: megismerkedésünkkor ő húsz éves volt, én már harmincegy. Sok férfitársam ilyenkor kezd el azon gondolkodni, mit kezdjen az életével és én szerettem volna megállapodni. Tévesen úgy hittem, hogy ez a fiatal lány még inkább élne, érne és komolyodna ebben az életben nevezett játékban.

Egy Tinder randiból született a szerelmünk. Előtte és utána is sikertelen próbálkozások sora övezte az életemet, mégis kaptam másfél év örömet, amit Lina nélkül sosem tapasztaltam volna meg. Messze éltünk, nagyon messze. Én Dániában, ő Magyarországon egy vidéki városában, mégsem létezett idő és távolság: minden pillanat elevennek tűnt, ha hallhattam a hangját vagy érezhettem őt. Túl sok jó adatott belőle, végül képes voltam egozással elszúrni az egészet.

Büszke voltam rá. Mindenéből áradt a kedvesség, sőt magas, vékony, formás alkata és bájos arca volt. Egy pillantással levett a lábaimról. Egy hangyányit magasabb volt nálam, de egyikünket sem érdekelte. Valami visszavonhatatlant tudtam neki adni, mégis fogalmam sincs, hogy miből.

Egy idő után rájöttem, hogy különböző nyelven beszélünk. Hajtottuk a saját nézőpontunkat és nem hallottuk meg a másikat. Nem talált a hangunk értő fülekre. Mégis, szenvedélyesen szerettük egymást. A szakításunkat követően is. Igen, szakítottam vele, mert úgy gondoltam, a történetünkben csakis vele van a gond. Ő az éretlen, a fiatal, a komolytalan, az érthetetlen, a gyenge. Igen, minden hiányosságomat rávetítettem. Ezt ekkor nem láttam át, de a Lina által megtanított életleckéknek itt még nincs vége.

A szakításunk után egy majd' három évig tartó se veled se nélküled kapcsolat következett. Megkerestem egy egyezséggel, amely tulajdonképpen arról szólt, hogy ugyanúgy léteztünk, mint eddig, csak nem címkéztük magunkat párként. Megbeszéltük, hogy bármelyikünk életébe jön valaki, akiben látjuk a komoly kapcsolat lehetőségét, akkor kettőnk közt vége.

Valójában a saját kötődési problémáimat igyekeztem álcázni és ráhúzni a Linával kialakult helyzetre. Sosem vele volt a baj. Egyszerűen akkora sérült ember lett belőlem, hogy görcsösen megtettem mindent annak érdekében, hogy a külvilágnak ezt leplezzem. Tudtam, hogy ő, a szerelmes és hűséges nő az igazi, akit vétek elengedni.

Én mégis későn értettem meg mindent. Megelégedtem a kialakult állapottal és álmomban sem számítottam Lina ominózus hívására. Vagyis arra, amit mondott nekem. Közölte, hogy megismerkedett egy sráccal, akivel úgy néz ki, összejönnek, mégis le akarta zárni velem azt, ami addig volt. Tudomásul vettem, s igaz, felé megszokott racionalitással és érvekkel kommunikáltam, valójában belül, mintha kitépte volna a lelkem. Letiltottam annak lehetőségét, hogy lássam a bejegyzéseit, fotóit a közösségi médiában. Már hónapok óta nem beszéltünk, azzal a címszóval, hogy adunk időt és teret egymásnak.

Az utolsó késszúrás az élettől az volt, amikor egy ebéd alkalmával, egy közös barátunk felkiáltott a telefonjából felnézve, hogy: Basszus, Linát eljegyezte a srác. Ledermedtem. Azt hittem, hogy a haverom szórakozik velem. Nem hittem a szemeimnek az eljegyzési fotó láttán. Úgy hiszem, mély zuhanásom ekkor kezdődött. Már nem tudom visszafordítani az időt, megváltoztatni a múltat, de azt tudom, hogy piszkosul nagyot hibáztam, hogy elengedtem azt a nőt, aki akarta a mi közös életünket.

Évek teltek el. Én magányosan fekszem a dán albérletemben, ő már a második babáját várja és boldog. Olyan boldog, amilyen én már sosem leszek.

Nyitókép: Shutterstock