Csak rajtad múlik, hogy a karácsonyod a rongyrázásról, vagy a szeretetről szól

Anorákba bújtunk, fogtuk a szánkót és kimentünk a Zagyva partra. A gyerkőcöm hatalmas ordítással vetette bele magát a hófehér halmokba. Csatlakoztam én is és hamarosan a nevetésünktől meg a visítozástól zengett a néptelen táj. Dobáltuk egymást a hógömbökkel, újra és újra lecsúsztunk a dombról a szánkóval, futva húztam a kacagó gyerekemet, valami isteni volt az egész.

Egyszer csak leült a szánkóra a csöppnyi fiúcska, komolyan rám nézett gyönyörű, tiszta tekintettel és nekem szegezte a kérdést:

- Anya, mi miért ünneplünk kétszer karácsonyt? És hogy repül be a Jézuska az ablakon, ha az csukva van?

Én abban hiszek, életünk minden perce és ünnepe olyanná lesz, amilyenné tesszük. A hagyományok, a saját hitünk, világnézetünk mind formálja ugyan, de abban hiszek, hogy az alap ugyanaz. Mi téli napfordulót ünneplünk, magyar hagyományok szerint, utána 24-én nagy egyetértésben karácsonyozunk a családdal, mert ők meg abban hisznek. Hiszek a csodában és a varázslatban, a gyerekemnek is tovább szerettem volna adni a várakozás örömét, a mindent belengő sütemény illatot, a feldíszített fénylő fa szemet gyönyörködtető látványát, az izgalmat, hogy éjjel, amikor az angyal berepül az ablakon, mit hagy alatta.

Szerettem volna átadni neki azt, hogy tudja, miről szólnak a valódi ünnepek, s ezzel békés egyetértésben a másság elfogadását. Így hát mi ötvöztünk mindent, autentikusan. Együtt vagyunk, eszünk, nevetünk, töltődünk. Emlékszem a gyermekkoromra és úgy látom, sikerült átadnom a fiamnak a varázslatot és tudom, egyszer majd ő is átadja az ő gyermekeinek. És ez így van rendjén.

Abban is hiszek, hogy sem az ajándékozással, sem a szokások és felfogások sokszínűségével nincs baj, az ünnep mindig különleges az ember életében. Hiszek abban is, hogy azzal viszont van baj, ha kirekesztünk, ha ítélkezünk, ha kizárjuk magunkat a csodából, az ünnepből, és meg sem próbáljuk olyan meghitté tenni, ami a mi világrendünknek megfelel. Az ünnepek, a varázslat, a csoda és az áhítat elhagyhatatlan részei az életünknek.

Egyedül rajtunk múlik, mit kezdünk egy ünneppel. Lehetünk bosszúsak, hogy már semmi sem az, mint régen. De ennyi energia befektetéssel akár meg is teremthetjük magunknak azt, hogy olyanná váljon, amilyet mi szeretnénk, s ez nem kerül különösebb erőfeszítésbe, egyszerűen tenni kell és kész. Könnyű belemerülni a morgolódásba, a csalódottságba, de ugyanannyi energiába kerül valamit jót kihozni belőle. Így hát szépen átbeszélgettük ott a havas Zagyvánál ezeket a dolgokat, s a fiam mélyen elgondolkodva baktatott haza.

Meséltem neki a Fény erejéről, amely a Téli Napforduló idején születik, meséltem arról, hogyan hívják máshogyan azok, akik keresztény felfogás szerint Karácsonyt ünnepelnek, s meséltem arról, a lényeg ugyanaz. Meséltem neki arról, milyen áldás ereszkedik ilyenkor az emberekre, s ennek az áldásnak mi segítünk, amikor örömmel kitaláljuk és megvesszük vagy elkészítjük az ajándékot a szeretteinknek. Nálunk ez soha nem a pénzszórásról szólt, hanem az egymásra figyelésről, az örömöt okozásról, rengeteg dolgot készítünk saját kezűleg. Lehet, hogy ezek az ajándékok nem mindig tökéletes külsejűek, de tükrözik a szeretet, az egymásra figyelés erejét.

A fiam ezt teljesen el tudta fogadni, s így, amikor már tudta, hogy nem a Jézuska teszi az ajándékot a fénylő fa alá, akkor is nevetve, örömködve játszotta tovább velünk a csodát, melyet játsszunk a mai napig. Mert a varázslat és a csoda akkor teremtődik meg, ha mi magunk hozzuk létre a hitünkkel, a gondolatainkkal és a tetteinkkel.

Nyitókép: Shutterstock