A nő egy régi tollat tartott a kezében: a huszonöt évvel ezelőtti karácsonyi ajándékát. Majd óvatosan visszatette a fiókjába - meg akarta őrizni a jövőnek, hogy bármikor felidézhesse az érzést, amit akkor élt át, amikor annak idején meglátta a csomagolópapír alatt.
Volt hozzá ceruza, radír és tolltartó is, de azok valahogy eltűntek az évek során. Nem is volt szüksége rájuk. Ez az egy darab is elég volt, hogy visszaidézze azt a bizonyos gyerekkori karácsonyt, ami nem az ajándékok számától és értékétől, nem is a finom vacsorától volt felejthetetlen. Hanem attól, hogy akkor még hitt - mindenben.
A csodában, a lehetőségekben, abban, hogy bármi jó megtörténhet. A szülei igyekeztek távol tartani tőle a rosszat, a nehézségeket. A "lehetetlen" vagy "nem fog sikerülni" két idegen kifejezés volt a számukra. Nem féltették túl, csak azt szerették volna, hogy minél tovább higgyen, hátha felnőttkoráig kitart az az erős meggyőződése, hogy minden rendben lesz
Bárhová költözött később, a toll ment vele. Mindig volt egy olyan hely, ahova elrejthette, hogy elővegye, amikor szüksége van rá. Ha vissza szeretne emlékezni arra a régi karácsonyra... Ahogyan most is. Anyuka, feleség, dolgozó nő volt, és elfáradt. Belefáradt a munkába, az ünnepi előkészületekbe és a csalódásokba, amiket gyerekkora óta többször is átélt.
A legnagyobb az volt, hogy hiába sütött-főzött, dekorált, nem volt képes hasonló hangulatot varázsolni az ünnepre, mint a szülei annak idején. Mindig volt valami gond: vagy a veszekedős családtagok nem tudtak megbékülni - még erre az egy napra sem -, vagy a szomszédok hangos, házibuli jellegű partija hallatszott át. Vagy éppen a férje nem látta a különbséget az év többi napja és a karácsony között...
A görcsös akarás egyre elkeseredettebbé és szomorúbbá tette az asszonyt, a reményt azonban továbbra sem adta fel. Úgy tűnt, idén karácsonykor talán sikerül valami olyasmit összehoznia, ami a régi ünnephez hasonlít. Igaz, hogy gyermekkora szereplői külsőleg megváltoztak, felnőttek, megöregedtek, de a létszám teljes, mindenki egészséges, a hangulat pedig alakulhat. Jó emberek, jó hatással vannak egymásra...
A hit mindaddig megmaradt benne, míg a férje elő nem kapta azt a bizonyos tollat egy utolsó bevásárlólista összeírásához. Figyelmetlenségében leejtette, el is tört, a férfi pedig szó nélkül a szemetesbe hajította. Elővett egy másik tollat, befejezte a listát, majd elrohant, hiszen hamarosan bezárnak az üzletek.
A felesége csak állt döbbenten, szótlanul - mozdulni sem tudott. Nem csoda: a férje épp most dobta ki a legszebb gyerekkori karácsonyának utolsó kézzelfogható emlékét. Mindezt érzéketlenül, nem törődve vele. Annak ellenére, hogy pontosan tudta: ez nem csak egy toll a sok közül, ennek története van...
Mégsem állt meg egy pillanatra sem, még annyi időt sem szánt a dologra, hogy bocsánatot kérjen. A nő szemében megjelent az első könnycsepp. Nem szólt semmit, nem indult el a tollért, csak állt, és megpróbálta feldolgozni a lelkében keletkezett fájdalmat.
A kisfia azonban odasétált a szemeteshez, kivette a törött kis tárgyat, és elvonult a szobájába. A nő a konyhába ment, mert eszébe jutott: nem hagyhatja, hogy megégjen a sült, és a többi ételre is vigyáznia kell. Nem úgy, ahogyan a férje tette az imént a tollal... Kavargatta az ebédet, közben a könnycseppeket törölgette az arcáról, mikor megjelent a kisfia, kezében a gyerekkori emlékkel. Megragasztotta - igaz, hogy nem tökéletesen, de hatalmas odaadással.
A nő lehajolt hozzá, szorosan átölelte, és érezte, hogy a lelkét melegség járja át. Tudta, hogy a toll a régi emlékeken túl mostantól egy újat is felidéz majd: a gyermeke megértését, végtelen szeretetét. Azt, hogy a karácsony nem az ételektől, a dekorációtól vagy az ajándékok csomagolásától lesz tökéletes, hanem a szeretet kifejezésétől. Attól, amivel most meglepte a kisfia.
Szerettelek - de mégis idegen maradtál...
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
