Szeretlek, de képtelen vagyok együtt élni veled

Izabella és Kristóf története első hallásra filmbe illő. Középiskola második osztálya óta vannak együtt. Egy osztálykirándulás alkalmával melegedtek össze, és anno az osztály, sőt, az iskola álompárjának számítottak.

Mindkettőjük családja kezdettől fogva támogatta a fiatalokat. A fiú iskola után rögtön munkába állt, ahogy a lány is. Az volt a tervük, hogy ha elegendő pénzt tudnak spórolni, akkor összeköltöznek, de addig, mindenki maradt a maga családjánál.

Munka mellett mindennap, ahogy ők nevezték „randi napot" tartottak. A közös cél és annak eléréséért folytatott szorgos munka nemhogy szétválasztotta, inkább összébb hozta őket. Minden egyes együtt töltött percnek tudtak örülni, és alaposan ki is használták azt. Ám amikor összeköltöztek, a közös idő új értelmet nyert mindkettőjük számára.

Az első időkben, mintha a mézes heteiket töltötték volna. Mivel hosszabb távon sosem voltak együtt egy fedél alatt, ezért az újdonság varázsa nagyon jó hatással volt rájuk. Azonban pár hónap együttélés után elkezdtek kijönni a különbözőségek, amik kissé beárnyékolták az egymás iránt érzett, addig olthatatlannak bizonyult szerelmet.

- Jaj ne már, megint? - sziszegte bosszúsan Kristóf. Állának nagy részén még ott várakozott a borotvahab, kezében mozdulatra készen a borotva, amikor meglátta, hogy a mosdókagylóból nem tűnik el a habos víz. - Kicsim! - Iza odasietett hozzá. - Hányszor kértelek, hogy mikor fésülködsz, ne a csapba szórd a hajat? Eldugítja a lefolyót, nem megy le a víz.

- Ne haragudj! Elfelejtettem... - a lány épp csak felsandított a fiúra, szégyenlősen.

- Komolyan? Szinte mindennap úgy hagyod itt a csapot. Egy hét alatt egy normális paróka kijönne belőle. 

A srác próbálta egy viccel elütni a dorgálás élét, de Iza erre csak egy bocsit tudott morogni, majd ott hagyta őt főni a saját levében - a hajkupacos mosdóval együtt. Amikor Iza egyik este hazaért, alig várta, hogy csak bedőljön az ágyba, ám amikor belépett a lakásba, a kis főzőfülkés konyhában rögtön a mosatlannal teletömött mosogatót pillantotta meg.

Forrás: Shutterstock

- Kristóf! - kiáltotta a lány.

- Megjöttél, kicsim? - köszöntötte őt a fiú kedélyesen, azonban Iza kedve ettől nem lett jobb.

- Igen, de úgy látom te már jóval korábban és mégis egy disznóól a konyha. Nem mosogattál? Pedig megkértelek, hogy csináld meg, hogy estére már csak éppen csak az legyen, amiből eszünk.

- Tudod, hogy én egyszerre szeretek a nap végén mosogatni, amikor már nem lesz több koszos edény...

A lány felhúzta a pulcsijának ujját, odalépett a mosogatóhoz, ám Kristóf szavai hallatán megrökönyödött és hátra nézett rá:

- Szerintem te sosem mosogattál el életedben. És nem csak így, hanem sehogyan sem. Mikor nálatok ettünk, volt, hogy én segítettem anyukádnak, mert te egyszer sem. És a nővéred mániája, hogy nap végéig gyűjti a mosogatóban a koszos edényeket, pedig nekik még mosogatógépük is van.

Aztán már nem a hajas lefolyó, vagy a felhalmozott mosogatnivaló volt az egyetlen idegesítő dolog a másikban. A bevetetlen ágy, a nyitva hagyott ablak - és kihűlt lakás -, a mosás és a takarítás felosztása, elmismásolása is gyakran feszültséget okoztak. Iza rájött, hogy Kristóf abszolút nem házias, a fiú pedig ráébredt, hogy Iza pont olyan rugalmatlan és rendmániás, mint az anyja.

Egyesek azt vallják, hogy az összeköltözést jól meg kell tervezni, hiszen a fokozatosságon múlik a siker, mások viszont azt mondják, jobb minél hamarabb próbára tenni magunkat és a másikat, mert hiába a mindent elsöprő érzelmek, ha nem tudunk összecsiszolódni. Iza és Kristóf kapcsolata követendő példának tűnt, most azonban mégis értetlenül néznek egymásra, hogy vajon felesleges volt-e egymásra áldozni éveket az életükből?

Nyitókép: Shutterstock 

    Ezek is érdekelhetnek