5 dolog, amit csak azok értenek, akik nagy tesónak születtek

Nagy tesónak lenni sokszor éppen annyira nehéz, mint amennyire jó és menő. A három tesó közül én vagyok a legidősebb, akinek két ízben is el kellett „szenvednie" a kistesó érkezését.

A húgomra öt évet vártam, amikor megérkezett, ő volt a legédesebb angyalka a földön, majd ahogy teltek az évek, az angyalkából időzített ördögfióka lett. Hogy miért? Elindult az a lavina, amivel csak egy kistesó tudja az őrületbe kergetni a nagyobbat.

Mindig az kell neki, ami nekem...

Éveken keresztül mindegy volt, hogy mit csinálunk, neki mindig csak a játék, ceruza, könyv, labda kellett, amivel éppen én próbáltam elfoglalni magam. A szüleim persze erre csak annyit mondtak, hogy: „De te vagy a nagyobb az okosabb, add oda neki!" Egy darabig persze elhittem, hogy annyira okos vagyok, hogy csak úgy odaadom neki, amiért hisztizik, de amikor már az összes cuccom nála volt, megesett, hogy betelt a pohár. Így történt, hogy lakatot szereltettem a szekrényemre.

Ha nem az van, amit ő akar, semmi más sem lehet

Napi szinten megtörtént nálunk, hogy ha nem azt a mesét néztük, amit ő akart nézni – azon a napon már körülbelül századjára - akkor egyszerűen csak megállt a tévé előtt, ugrált, táncolt, énekelt, hogy még véletlenül se halljak vagy lássak valamit. Türelmetlen nővérke lévén ezt maximum öt percig tudtam szó nélkül hagyni, majd tajtékozva rohantam ki anyukámhoz és ezt mondtam neki : „Kérlek szóljál már rá, mert nem hagy békén!"

Forrás: Shutterstock

Volt egy időszak, amikor a nap bármely szakaszában egyszer csak gondolt egyet és elkezdett utánozni. Ismételgette, amit mondtam, ha felálltam, felállt, ha leültem, leült. Lelkesedését csak tovább táplálta, hogy látta rajtam, hogy egyre dühösebb vagyok. Ekkor vagy elrohantam, aminek az lett a vége, hogy a kergetőzés miatt mindketten akkorát estünk, mint az ólajtó, majd a közös sírásban kibékültünk - vagy bevetettem a piros ászt, alvást színleltem, aminek következtében mellém feküdt és elaludt.

Felezzétek meg vs. csoki rablás

Amikor valakitől édességet kaptunk, mindenki megkínálta a másikat. Nálunk ez a családi policy. Vagyis csak volt. Mert éppen addig tartott, amíg a tesóm ezt önkényesen meg nem reformálta. Kedves, önfeláldozó, jószívű nővérként mindig, mindent megfeleztem vele. Ő pedig arra hivatkozva, hogy de márpedig az csak az övé, elvonulva, magányosan, a megosztani akarás teljes hiányában majszolta el a finom falatokat. Sőt az is gyakran előfordult, hogy amikor nem voltam otthon, kikutatta az én titkos csokis dobozomat, és az utolsó morzsáig megette. Majd éppen akkor, amikor már túl voltunk az első öt éven, és kezdtem megedződni a nővér szerepben a szüleim bejelentették, hogy kistestvérünk születik.

A húgom akkor éppen annyi volt, mint én, amikor ő érkezett, szuperlelkesen várta az öccsét. Akivel néha még ma is ugyanazokat a kihívásokat éli meg, amiket ő okozott nekem, hiszen ő is nővér lett. Jómagam pedig kénytelen voltam/vagyok végig játszani a második kört is, a tét pedig azóta egyre nagyobb. Hol egy elkobzott cipő, táska, edzőterem vagy szoli bérlet miatt robban ki egy világháború, aminek a végén valahogy mégis mindhárman a nyertesei vagyunk.

Nyitókép : Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek