Egy kapcsolatfüggő ember nem téged szeret, hanem maga elől menekül

Az elmúlt években vált világossá, hogy sokáig összekevertem a szerelmet a kapcsolatfüggőséggel. Azt hittem, szeretem az exeimet, de valójában függtem tőlük. Nem anyagilag, hanem érzelmileg. Szomjaztam a figyelmüket, azt hittem, csak akkor vagyok valaki, ha van egy férfi mellettem.

20 éves koromban kezdődött egy ötéves, igazi se veled, se nélküled kapcsolatom, ami hol a mennyországba repített, hol pedig a pokolba taszított. Igazi szenvedélyes kapcsolat volt ez, sok veszekedéssel, féltékenykedéssel, megbocsátással és szenvedéssel. Egy idő után már képtelen voltam elszakadni tőle, úgy éreztem, hogy nélküle nincs értelme az életemnek, pedig sokat bántott lelkileg és a féltékenysége miatt már alig mehettem egyedül valahova. Persze utólag rájöttem, hogy igazi nárcisztikus férfi volt, de akkor még fogalmam sem volt, ez mit jelent.

Boldogtalan voltam, de mindig kibékültem vele, azt mondtam magamnak, hogy legközelebb már tényleg szakítok. A barátaim elfordultak tőlem, senki nem értette, miért vagyok vele. Egy idő után romba dőlt az önbecsülésem és elkezdtem magamat gyűlölni a gyengeségem miatt. Ezt persze ő is érezte és megerősítette bennem minden nap, hogy valóban szükségem van rá.

Úgy éreztem, azért nem tudok kilépni, mert szeretem őt, de ma már tudom, hogy ez nem szerelem volt, hanem kemény kapcsolatfüggőség. Rettegtem, hogy mi lesz velem, ha egyedül maradok, ha elhagy.

Elfelejtettem már, milyen férfi nélkül élni. A félelem irányította a kapcsolatot, én pedig a csapdájába estem.

Érdekes, amikor végül vége lett, megkönnyebbültem, újra felfedeztem, hogy milyen szép az élet, és amikor pár hónap múlva újra bepróbálkozott, már nemet tudtam mondani.

Aztán lett egy újabb kapcsolatom, amiben nem voltam boldog és mégsem tudtam kilépni, aztán még egy és még egy. 34 éves koromban mentem el egy segítőhöz, aki azt mondta, hogy kapcsolatfüggőségben szenvedek. Felháborodtam és ellenkeztem, hiszen sokszor voltam egyedül, nem kapcsolatról kapcsolatra vándoroltam. Az mondjuk igaz volt, hogy férfi nélkül nem tudtam elképzelni az életemet. Görcsösen vágytam egy boldog párkapcsolatra, mert úgy éreztem, csak az enyhítheti a bennem lévő hiányt, az eddigi csalódásokat. Csak ez adhat valódi értelmet az életemnek.

Forrás: Shutterstock

Ahogy tudatosan kezdtem újra ismerkedni, felismertem magamban a függőt, aki vágyott a másik elismerésére, szeretetére és szinte bármit képes volt ezért elviselni, tolerálni. Észrevettem, milyen méltatlan helyzetekbe megyek bele, mennyire nem tudok nemet mondani és határokat húzni. Kellett a másik figyelme, mint a drog, mert anélkül értéktelennek éreztem magam. Ha nem kaptam meg, felszínre tört a fájdalom, hogy nem vagyok elég jó, nem vagyok elég szerethető.

Akkoriban sokat hallottam, hogy nem szeretem magamat eléggé, amit eleinte egyáltalán nem értettem. Hisz elégedett voltam a külsőmmel és a belsőmmel egyaránt, de a sérült részeimet valóban nem szerettem. Utáltam magam, amikor kudarcba fulladt egy kapcsolatom, vagy nem kellettem valakinek. Olyankor magamnak sem kellettem igazán, pedig ilyenkor van a legnagyobb szükségünk önmagunkra.

Elkezdtem terápiás csoportokba járni és lépésről-lépésre fedeztem fel önmagamat és a sérült belső gyermekemet. Ahogy kezdtem magamhoz közelebb kerülni, úgy csökkent a mások figyelme iránti igényem. Már nem azáltal ítéltem meg magamat, hogy van-e párkapcsolatom és igent mond-e rám valaki. Nekem kellett először igent mondanom magamra.

Sikerült lezárnom a méltatlan szerelmi kapcsolataim sorát, mert végre rájöttem, hogy értékesebb vagyok annál, hogy olyan férfiak után ácsingózzak, akiknek nem kellek igazán. Igyekszem begyógyítani a saját sebeimet és már nem mástól várom a megváltást. Magamat választom, hogy egyszer valaki engem válasszon.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek