Eljutottam egy olyan pontra, amikor azt érzem: már nem megy tovább. A lelkem szabadulni vágyik e teremtett, nyomasztó börtönből. Érzem, hogy megszületett bennem a döntés, mégis, ha most lépek, akkor önmagam szemében én leszek a világ legrosszabb embere, elvégre nyakunkon a karácsony.
Hogy lehet, hogy épp karácsonyra tetőzik a kapcsolat vége?
Decemberre fajult odáig a vele való közös élet, hogy nem tudunk egy légtérben élni, nem várom az újratalálkozást, nem tudok szívből a nyakába ugrani és önfeledt lenni. Nem most kezdődött, hanem úgy másfél évvel ezelőtt, amikor összeköltöztünk a szüleinél. Utálta azt is, hogy ott, az apjáéknál élünk és most épp azt utálja, hogy albérletben lakunk a harmadik emeleten. Mindig baja van mindennel és csak a saját házban látja boldogsága kulcsát. Ellenben képtelen megérteni, hogy amíg vihar dúl a lelkében és ott nem tesz rendet, addig sem ház sem más nem oldja meg az alapvető problémát.
Másfél évvel ezelőtt kezdődött, amikor hazugság és érzelmi megcsalás áldozata lettem. Akkor fogtam a cuccaimat és elmentem. Két napra rá találkoztunk, bocsánatot kért, s amikor azt hittem, hogy léptem magam önbecsülése felé egyet, sikerült hátra lépnem kettőt, mert újra megkerestem. Aznap este kibékültünk.
Akkor jónak éreztem a döntésem, ahogy mindent az elmúlt másfél évből, mégis, ez egy elég erős jel volt az univerzumtól. Nem szakítottunk, s a kapcsolatunk azóta is tart óriás hullámok között.
Legalább öt mélypontunk volt az elmúlt időszakban, amikor a padlón voltam és összetörtem. A pszichológusom szerint ez minden szempontból túl sok, nemhogy ennyi idősen. A saját bőrömön is érzem, hogy a sok az mennyire sok, ugyanis idén karácsonyra kerültem abba a stádiumba, hogy önmagam árnyékának az árnyéka lettem. Évekkel ezelőtt teljes lényem ragyogott, a tekintetem sugárzott, most azonban szürke, egyén nélküli nővé váltam, s csak az írásaim által csempészhetek kevés, de annál többet jelentő fényt az életembe.
Tudom, hogy tarthatatlan a helyzet és érzem, a lelkem nem bír el több leminősítést, bántó szót vagy degradálást. Sokáig nem voltam annak tudatában, hogy folyamatosan lekicsinyeltem a problémáimat és időbe tartott kiállni az érzéseim mellett. Sajnálom azt, hogy nem hamarabb helyeztem ki a határaimat, mert talán jobban kezeltük volna a konfliktusos szituációkat és most nem azzal szembesülnék, hogy nem érti a problémám. Most, amikor tudatosultak az érzéseim mégsem merek lépni, mert itt a karácsony.
Nemhogy az ünnep van a nyakunkon, hanem a születésnapom is. Nincs elég erőm ahhoz, hogy épp a szeretet ünnepe előtt meghozzak egy ilyen nagy jelentőségű döntést. Nem vagyok bátor ahhoz, hogy vállaljam a szakítást követő magányt, hiányt, annak minden szomorúságával.
Szégyen-e az, hogy így érzek? Talán mást érzést érdemes a kérdéshez társítani, inkább a gyávaság és a megalkuvás festi le pontosabban a bennem dúló vihart. Félek meglépni valamit, ami hosszú távon építene engem, csupán azért, mert a felszínesség jegyében azt gondolom, senkit sem szabad ilyen helyzetbe hozni karácsony előtt.
Vállalom, hogy kevés lelki erőm maradt. Félek attól, hogy még mélyebbre kerülök, ha most vetek véget a kapcsolatunknak. Mégis, a lelkemben minden nap lejátszódik újra és újra, hogy igen: ez a vége. S gyűjtöm az erőt, a hitet, hogy, amikor erősnek kell lennem, képes legyek bátorságot gyűjteni és megtenni az elkerülhetetlent.
Nyitókép:Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
