Én tényleg nem akartam gyereket

Na, itt dőltek be először az elméletek. Síelni mentünk, útközben mondtam, talán elkezdhetünk gondolkodni az utódláson. Havazás, romantika, a sporttól pedig tombolt a jókedv, hát beültünk egy jó meleg közös fürdőre. Nem kellettek sem évek, sem lombikok. Beszálltam a kádba jókedvűen, és kiszálltam terhesen. Hát ennyit a többéves felkészülési időről.

Kicsit sokkolt is, amikor az ultrahangon megmutatta a doki. Csak annyit bírtam kinyögni:

– Reggeli rosszullétek, Beácska?

– Azok nincsenek – mondtam jókedvűen. (Egyébként sosem értettem a nőgyógyászoknál, mi ez a becézgetési mánia.) Na, pont másnap reggelig volt ekkora a jókedv... Reggeli rosszullét? Ez is egy hülye városi legenda... Mit reggel? Egész nap! Masszív hányinger, szédülés, zöld fej, néha hányás, meg "Uramatyám, most már tuti felfordulok" életérzés. Nálam ez olyan 9 héten át tartott.

Azt mondják, ami nem öl meg, az megerősít – hát ez a terhességi gyomorbajra nem érvényes. Ez nem dobja meg a kondid. A legkevésbé sem – nekem elhiheted. Sebaj, a hányós rész után jön a tuti, amikor majd' kicsattansz, és tiéd a világ. Én leginkább a padlón csattantam néha, mert elkezdtem ájuldozni. Billegett a vérnyomásom – hát estem-keltem.

Mindeközben jártunk ultrahangra, néztük a kis bogyót, akit amúgy kezdtem egész megkedvelni...

Próbáltam pozitív maradni: semmi baj, legalább dögös kismama leszek, mint Victoria Beckham – gondoltam én. Elvégre 47 kilósan lettem terhes, félidőben pedig 52-t mutatott a mérleg, szóval maradtak a szűk ruhák és a tűsarkú (ami nem a legideálisabb viselet az ájuldozáshoz).

Na, itt kezdett dagadni a lábam. Kérdeztem a doktort, hát ez miért? "Vizesedés – mondta – ez van, Beácska, amíg nagyobb bajt nem okoz, ezzel együtt kell élnünk." Hát ebből a királyi többesből neki a könnyebbik rész jutott. Én viszont 2 héten belül elefántlábakon jártam. Szóval elfelejthettem a csini ruhákat meg Beckhamnét, mert már inkább egy alacsony, de gömbölyű hóemberre hasonlítottam.

Legkedvesebb emlékem, amikor egy barátom, aki pár hete nem látott, diszkréten felnyerített, amikor belépett az irodába – és kérdésemre, hogy miért is, sajnos tök őszintén válaszolt. „Olyan viccesen amorf lettél." A 36-os lábamra nem jött fel a 39-es cipő!!!! Lebernyegek és papucsok lettek a barátaim, majd a végén már a pasim melegítői. A szülésen nem stresszeltem magam: jön, ahogy akar, csak legyünk biztonságban. Nem akart jönni, császár lett 41. hétre. Már a műtőben feküdtem, amikor az orvosom azt találta mondani, hogy "Úristen!". Ez az a szó, amit nem akarsz hallani az orvosodtól ebben a helyzetben. Jött is az őrületes kapkodás meg futkosás! Feküdtem ott kiterülve, leszíjazva (ezt például teljesen indokolatlannak véltem, tekintve, hogy a gerincembe adott cucctól még este sem tudtam megmozdulni), és hallgattam, hogy próbálják megzabolázni az elszabadult pánikhangulatot.

Amikor a horror végre véget ért, és már csak az aztaqva szintű fájdalom maradt, órákig csak néztem őt. Aranyos. Kis cuki. Ennyi. Semmi eufória, semmi katarzis. Csak feküdtünk ott egymás mellett az ágyban, néha evett, aludt és szuszogott. Ha ébren volt, nézett a kis furi szemeivel.

Szép lassan kúszott be a bőröm alá, minden sejtembe, ahogy ott kuckóztunk a kórházi ágyban 3 napig. Csak mi ketten. Utolsó este a nővér fogta és elvitte, hogy kicsit pihenjek, mielőtt hazamegyünk. Ahogy rám nézett, indokoltnak ítélte meg a dolgot. Pár perc múlva nagy lendülettel utánuk "rohantam" – olyan 35 perc alatt megtéve a 15 métert a csecsemőszobáig, erősen Walking Dead-mozgással – a nővérke nagy döbbenetére. Maga miért nem alszik? Nem tudom, de inkább visszavinném, hogy ott legyen velem. Hát így lettem én 7 évvel ezelőtt anya.

Gál Beatrix

Nyitókép: Stockphoto