Van az a pillanat, amikor megváltozik a férfiak tudatállapota, amikor nem csak a szemünk előtt, hanem az agyunkban is lehúzzák a függönyt és minden megszűnik a külvilágból. Ilyenkor csak a sport létezik. Együtt élünk, együtt lélegzünk a sportolókkal, jobban izgulunk, mint ők maguk és üvöltünk, kiabálunk, csapkodunk, zokogunk. Teljes testünkben remegünk az izgalomtól.
Mindenki más sportért hal meg a képernyők előtt. A foci képes összehozni a legtöbb embert, még azokat is megfertőzni a szurkolás mámoros állapotával, akik hozzám hasonlóan csak pár évente, a nagy világversenyeken követik figyelemmel a füvön guruló labdát. Ilyenkor még én is átszellemülten, a képernyőhöz egyre közelebb hajolva, feszült idegállapotban nézem az eseményeket. Úgy, mintha semmi fontosabb dolog nem létezne a világon, csak hogy gól szülessen.
Ezt az élményt sokan hétről hétre képesek átélni, sőt egy idő után vágynak is arra az adrenalinlöketre, amit a közös szurkolás során kapnak. Mert egy hatalmas tömeg részeként extázisba kerül az ember. Nem csak kint a pályán, hanem otthon a tévé előtt is az őrület határáig sodródunk. A családtagjaink pedig értetlenül szemlélik, miért ordítunk a képernyőn keresztül focistákkal, úszókkal, autóversenyzőkkel.
Ha valaki nem szeret egy sportot, vagy csak szimplán közömbös, sosem fogja megérteni, mit élünk át ilyenkor. Miért nem merünk levegőt venni a drámai pillanatokban, miért nem halljuk meg, ha szólnak hozzánk, és miért vagyunk képesek sírni egy látszólag semmiségen.
Számomra a Forma-1 az, ami sokaknak a foci. Elolvasok, meghallgatok és megnézek mindent, ami az autósporttal kapcsolatos. Megszállottságnak nem nevezném, de az átlagnál nagyobb érdeklődéssel és kíváncsisággal falom a híreket, követem a kedvenc versenyzőimet. Az idei szezon minden várakozást felülmúlt, hiszen az elmúlt évtized legszorosabb küzdelmét hozta a mezőny jelenlegi két legjobb pilótája, Lewis Hamilton és Max Verstappen között.
A két versenyző rajongói a szezonzáró futam két órája alatt megjárták a mennyet és a poklot, olyan érzelmi hullámvasúton utaztattak végig minket, aminek a végén a feszültség elemi erővel tört fel az emberből. Voltak, akik vöröslő fejjel ordítottak és a földhöz vágták, amit a kezükben fogtak, és voltak a hozzám hasonlóak, akik egy helyben ülve, a zokogástól remegve nem hitték el, hogy a csoda megtörténhetett.
Nem tudnám felidézni, mikor éltem át utoljára ennyire valós, szemmel látható fizikai tüneteket produkáló érzelmeket.
Minden porcikámban éreztem az izgalmat, a feszültséget, az adrenalin szétáradt a testemben és pár pillanatra minden gondom-bajom elillant. Ha ekkor betörtek volna hozzánk, fel sem tűnt volna, ha a kanapét is kilopják alólam. Nem tudom, milyen kémiai folyamatok zajlanak le ilyenkor az ember agyában, de ezt mindenkinek meg kellene tapasztalnia.
Az ilyen tiszta érzéseknek, a belőlünk feltörő sírásnak köszönhetően érezzük, hogy élünk. Szurkolás közben jelen vagyunk a létezésben, nem a múlton rágódunk, nem a jövőt tervezzük, hanem átadjuk magunkat a pillanatnak, a soha meg nem ismételhető élményeknek. Az életünk ilyen egyszeri momentumok sorozata, amiket nem lehet visszatekerni és újra átélni.
Levideózhatjuk a fontos eseményeket, akár a sportközvetítéseket is visszanézhetjük számtalanszor, de igazán tisztán átélni csak egyszer, abban az adott pillanatban tudjuk, amikor megtörtént. A sportolás kitartásra, fegyelemre nevel, a szurkolás pedig megtanít minket fókuszálni, jelen lenni az életünkben. Ezt a kívülállók sosem fogják megérteni, és számukra mindez csak hülye sport marad.
Hé, pasik! Miért gondoljátok, hogy nekünk nem való ez a hobbi?
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
