Bárhogy is alakul az élet, a szívem tele van hálával, mert engem szeretnek

Az egész helység mécsesek és gyertyák meleg fényében táncolt, a feldíszített fenyőfa meleg fényű izzói lágyan pislákoltak. Halkan szólt az egyik kedvenc operája, tenyerét zamatos párájú tea melengette, stílusosan karácsonyi bögrében. Az ágy mellett tálca, rajta kancsó, mézeskalács, sós ropogtatnivaló, frissen készített gyümölcslé, az ágyon könyv, távirányító, szemüveg. Minden elérhető közelségben, hogy csak a karját kelljen kinyújtania. Tudta, még órákon át egyedül lesz.

Hiába van ünnep, egyedül volt. A fia még a barátaival, a többiek már a saját családjukkal ünnepeltek. Mégsem volt magányos. Arra gondolt, micsoda áldás, hogy itthon lábadozhat, hogy ebben a varázslatos csöndben elmélkedhet, gyógyulhat. Amit a műtét előtt meg tudott oldani, azt elintézte. Főzött töltött káposztát, sütött bejglit, a fiával előre felállították és feldíszítették a karácsonyfát, tisztára suvickolta a lakást. Mielőtt bevonult a kórházba, kinyitotta a nappaliban a kanapét, áthordott plédet, párnát, mindent, ami kell az alápolcoláshoz. Megágyazott a hálóban, mindent előkészített, hogy mire hazaér, már semmi sürgető, feszítő dolga ne legyen.

A műtét simán ment, a lábadozás lassan. A kórházban töltött két napból egy hét lett, úgy engedték haza, vigyázzon magára. Nem bánta, hogy feküdnie kell. Nem bánta, hogy tudta, sokat lesz majd egyedül. S nem bánta, hogy táppénzen lesz jó ideig, előre gondoskodott arról is, hogy legyen tartaléka, ami nyugodttá teszi az otthon töltött időt. Rengeteg segítséget, törődést, szeretetet kapott. A kórházból az édesanyja hozta haza, a lépcsőn, ahol frissen műtött lábbal nem tudott felvánszorogni, az egyik – talán a legjobb – barátja hozta fel a karjában. Otthon gazdag, meleg leves fogadta, a szülői kéz gondoskodása nyomán. A konyha patyolattiszta, minden elmosogatva, pedig a fia egyedül volt otthon, de figyelt arra, hogy minden rendben legyen. A hűtő feltöltve, a konyhapulton hatalmas gyümölcsöstál és egy tálcányi frissen sütött sajtos pogácsa. Csak nézte: engem szeretnek – gondolta.

A barátai rendszeresen látogatták, viccelődtek a robotlábán, együtt nevettek. A családja is minden nap felhívta, fel-felugrottak, a fia intézte a napi bevásárlást. Rengeteget aludt az egyedül töltött órákban. Minden sejtje kívánta az álomidőt, melyben gyógyulhatott, feltöltődhetett. Aludt éjjel, napközben, délután. Néha olvasott, zenét hallgatott, filmeket nézett, s azok tartalmától függően nevetett vagy könnyezett elérzékenyülve.

Minden reggel elugrált a fürdőszobába, egy lábon, röhörészve magán. A fia besegítette a kádba, csukott szemmel, mert már egyiküknek sem volt komfortos pucéran látni a másikat: ezen is jókat derültek. Este ugyanezt megismételték, azzal a különbséggel, hogy a lefekvés előtti szertartás azzal járt, hogy illóolajos, illatos forró vízbe feküdt. A gyereke, mielőtt elment otthonról – kamaszként élte az életét – mindig fordított időt arra, hogy beszélgessenek, fényképeket nézegessenek, társasozzanak.

S most újra itt volt egy este, az ünnepé. Odakint már sötét, a hópelyhek lágy kavargását tűnődözve figyelte az ablakon át. Várta már, hogy hazaérjen a fia, s ünnepeljenek. Várta, hogy nevetve gyertyát és csillagszórót gyújtsanak, hogy lázas izgalommal bontogassák az ajándékokat, és végre tunkolhassa kenyérrel az isteni töltött káposztát.

Végre meghallotta a kulcs csörgését és furcsa pusmogásra, visszafojtott kuncogásra figyelt föl, de hiába fülelt, többet nem hallott. Azt hitte, a fia jött haza a barátnőjével, s talán azt hiszik, alszik. A következő pillanatban óriásira tágult tekintetét meghatott örömkönnyek öntötték el. Az egész családja betódult a nappali ajtaján, megrakodva finomságokkal, szeretetet, nevetést, örömöt hozva. Hamarosan mindent betöltött az egész lakást elözönlő családtagok beszélgetése, jóleső zsibongása, mély egyetértésben evett, nevetett mindenki.

- Hát, ez a legcsodásabb ünnepem - gondolta Kata. - Hát engem szeretnek.

Nyitókép: Shutterstock