Mielőtt még bárki Grincsnek gondolna, egyáltalán nem erről van szó! Azonban minden évben én vagyok az, aki összehangol mindent mindennel. A férjem évről-évre mindig szélesebbre tárja a karját megadóan, mi szerint „Neked ez a kisujjadban van, szívem" és kihátrál az utamból. A gyerekek a nagy, családi banzájt élvezik az egészben, a finomabbnál-finomabb ünnepi menüt, süteményeket. Ja, és az ajándékokat! Melyik könyvet is mondta a lányom, hogy mindenképp szeretné megkapni?! Pörgetem fejben a kívánságlistát, miközben épp egy megpakolt bevásárlókocsit navigálok a pénztárhoz, három nappal karácsony előtt.
Telefonnal a fülemen, a két gyerekkel (náluk fejenként négy bevásárlószatyorral) és öt megpakolt táskával esek haza, este fél hatra - szó szerint. A férjem egy könnyű vacsorával vár minket haza, és elveszi tőlem a holmikat, de a pakolás már rám vár, mert „Te tudod a konyhai logisztikát". A telefon túlfelén épp a negyedik unokatestvéremékkel egyeztetek: mikor érkeznek, hányan, kell-e szálláshelyként is szolgálnunk, vagy a lakoma után, estére távoznak? És ezt még a férjem oldaláról is le kell zongoráznom. Három nap alatt.
Huszonharmadikán este fát díszítünk - azaz főleg én, mert a srácok a saját kis birodalmukat karácsonyosítják, a férjem pedig a kinti fényekkel mókázik. Ezt az egyet nem engedtem meg, hogy rám bízza, a fiam pedig maximum három év múlva veheti át ezt az emberes feladatot. Idén kivételesen megengedtem magamnak azt a luxust, hogy nem csomagolópapírba, hanem ajándéktáskákba pakoltam az ajándékokat – a papír úgyis addig tart, míg érintetlenül várakoznak az ajándékok a fa alatt, és a tavalyi év után nem vágytam éjszakába nyúló ajándékcsomagolásra.
Este tizenegykor még rácsekkolok a tennivalók listájára. A menü nyilván frissen fog készülni javarészt, de voltak olyan részei, amiket igyekeztem esténként megcsinálni az elmúlt egy-két napban, mikor a családom nyugovóra tért. Huszonnegyedikén korán kelés, agyserkentő kávé, valami főzésre és vendégek fogadására is alkalmas öltözet és konkrétan beköltözöm a konyhába. A lányom rajtam keresi a csúnya karácsonyi pulcsiját, amit tavaly kapott a legjobb barátnőjétől. A fiam elment a férjemmel az állomásra a nagyszülők egyik feléért. Távollétükben befutnak a nagyfiamék az unokámmal – persze, hogy mamázna a kis hercegnő, de sajnos még nem jött el az ő ideje.
Készül a hal, a káposzta, a bejgli. A legtöbb süteményen már túl voltam és alaposan elcsomagoltam mindet. Megjönnek anyósomék, akik rögtön kóstolgatnának mindenből. A férjem a nemrég vásárolt étkészlet süteményestáljait keresi rajtam, a fiam majdnem a rendes pezsgőből hörpintett a kölyök helyett, az unokám pedig majdnem megkaparintott egy csillogó karácsonyfadíszt az egyik legalsó ágról – hárítottam, megtaláltam, kiszolgáltam mindent és mindenkit.
Pontban délután egykor asztalhoz tudtunk ülni. Ahogy végig néztem a nagy családunkon egy pillanatra el is felejtettem, milyen fáradt vagyok, mert eszembe jutott, hogy megérte. Végül is volt valami idilli abban, hogy ők körülöttem sürögtek-forogtak, esetleg lazultak, míg én hajtottam. Mosogatás után elaltattam az unokámat, mert mindenáron a mamával akart lefeküdni, nekem azonban nem volt időm aludni... Mikor becsuktam a kislányra az ajtót és visszamentem a nappaliba, egyszerre harsogta a családom, hogy „Boldog névnapot Évike/Anyukám/Anyuci!". Kinek, mi voltam... saját magamnak egyszerre fáradt, de elégedett nő, aki teljesen elfelejtette, hogy egyébként Évának hívják, s aznap az ő napja is van.
Éva történetét Pokk Brigitta jegyezte le.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.