Két éves barátságot beáldozni egy friss románcért? Remélem megérte…

A családom, látva azt, mennyire nem tudok bánni az érzelmeimmel, arra kényszerített, hogy elmenjek egy önismereti tanfolyamra, hogy kigyógyítsanak ebből a függőségből. Nekem pedig nem volt választásom. Mondjuk utólag nem is bánom, mert ott ismertem meg Martinát. Nyilván nem csajozási szándékkal mentem oda, elég volt magamra koncentrálnom. Viszont a története, az elesettsége ott a zárt közösségben teljesen magával ragadott. A szünetekben sokat beszélgettünk, időnként haza is kísértem őt. Jól szót értettünk, hiszen már eleve volt bennünk valami közös.

Ha hiszed, ha nem: nem állt szándékomban összejönni vele, bár ő úgy tűnt, nyitottabb felém, mint vártam. Amint véget ért a tanfolyam, továbbra is megmaradtunk egymásnak. A legjobb barátok lettünk. Én beláttam, hogy nem minden a kapcsolat, a szerelem, s nem is állt szándékomban párt találni, jó ideig. Úgy éreztem, meggyógyultam. Martina viszont nem lépett túl a dolgain olyan egyszerűen, pedig próbáltam mellette állni, hogy kitartson. A következő tanfolyamra már én fuvaroztam őt.

Pár héttel azután, hogy újra járni kezdett, megjelent egy új arc a csoportban. Nem ismertem, nem rémlett a képe az előző alkalomról. Azonban úgy tűnt, hogy Martinával eléggé jóban lettek. Tudtam, hogy ő is azért kötött ki ebben a csoportban, mert egy csúnya szakításon volt túl, de úgy tűnt, hogy ahelyett, hogy a gyógyulásra koncentrált volna, inkább ott folytatta, ahol abbahagyta. Legalábbis ez jutott eszembe, amikor megláttam őket egyik alkalommal, miközben épp Martinát vártam. Végig őket figyeltem, mire odaértek hozzám, vidáman beszélgettek és néha lopva egymáshoz értek.

- Szia. Mehetünk? - kérdeztem.

- Szia, igen. De nem lenne gond, ha holnap Bécivel jönnék és mennék haza? Jaj! Egyébként: Béci, ez itt Örs. Már majdhogynem a bátyám. Az első tanfolyamon ő is tag volt... csak ő hamarabb rendbejött, mint én.

- Helló - nyújtottam kezet a srácnak, de egyáltalán nem volt ínyemre.

- Üdv, örvendek - kezet rázott velem, s úgy tűnt, hogy az unszimpátiánk kölcsönös.

Ez csak egyre nőtt, ahogy Martinával kezdtünk eltávolodni egymástól. Alig válaszolt az üzeneteimre, nem vette fel a telefont. Egyik reggel egy üzenet ébresztett Martinától. Kérte, hogy menjek oda, beszéljünk, mielőtt kezdődne a tanfolyam. Végre jelentkezett! Hát miért ne tettem volna eleget kérésének? Összeszedtem magam és még előbb is értem oda a kelleténél. Épp megittam az utolsó korty kávémat, amikor láttam, hogy sietve felém tart.

- Örs! Örülök, hogy itt vagy!

- Még szép. Eltűntél! Mi van veled?

- Nézd... én nagyon sajnálom, de Béci nem akarja, hogy jóban legyünk. Hiába magyaráztam neki el már vagy ezerszer, hogy mi ketten csak barátok vagyunk, már majdnem testvérek... Akárhányszor megszólalt a telefonom és látta, hogy te vagy, lenémította és nyomatékosan megkért, hogy hagyjalak figyelmen kívül.

- De bántott, vagy mi? Nem bízik benned? Milyen kapcsolat ez? Nincs köztünk semmi, pedig már két éve ismerjük egymást, vagy több... Martina, kérlek, ne hagyd magad befolyásolni.

- De szeretem őt. Kialakult köztünk egyfajta kötődés. Nem tudhatod, milyen is Béci valójában, hiszen nem jársz már a tanfolyamra, de egészen más, mint amilyennek most gondolod...

- Jelenleg azt gondolom, hogy manipulál téged. Ellenem hangol, pedig ha valaki, te tudod a legjobban, hogy a húgomként szeretlek és bárki mással támogatnám a kapcsolatodat, de vele nem. Kérlek, Martina...

Felbőgött mögöttünk egy autómotor hang. Martina hátra kapta a fejét, és mikor megismerte a járgányt, egészen más stílusba váltott.

- Sajnálom, Örs. Most mennem kell. - Már majdnem megsimította az arcomat, amikor csapódott mögötte az autó ajtaja. Megrezzent, majd sebesen eltávolodott tőlem, hogy üdvözöljön valami újat és kiszámíthatatlant...

Örs és Martina történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock