Családi anekdota lett abból, amikor anyu először bemutatta aput a nagyiéknak

Történt, hogy egykoron, amikor a szüleim megismerkedtek egymással, s az első bemutatkozásra került sor, édesanyám elvitte édesapámat hozzájuk. Mama kitett magáért, sütött-főzött, készült a legény érkezésére. Anyuék meg is érkeztek, mindenki örült mindenkinek. Apu rögtön azonos hullámhosszra került papszival, mindketten bütykölő, szerelő, alkotó típusok voltak, azonnal lett közös témájuk. Mama és anyu terítettek, behordták az ételt, szépen neki ült mindenki és egészen a második fogásig nem volt semmi probléma. Hanem ott aztán elkezdődött a haddelhadd. Csirkepörköltet főzött az én mamám galuskával, s egyetlen pillanat alatt benne szakadt a szusz, amikor apu odafordult hozzá:

- Anyuka, kérhetnék egy kanalat?

- Hogy mit? - kerekedett ki mama szeme.

- Kanalat - ismételte apu.

Nos, az elbeszélések szerint mama merev háttal felállt, hozott apunak egy kanalat és teljesen megrökönyödve nézte végig, ahogy ő szépen komótosan bekanalazza a szaftos galuskát. Ilyen náluk még nem történt: mindenki késsel-villával, desszertes villával és egyéb kötelező etikett szerinti evőeszközzel fogyasztotta az ételt, de hogy kanállal galuskát enni? Ő még ilyet nem látott!

A java azonban még csak ezután következett. Kihordták az ebéd maradványait a konyhába, aztán mami mindenkit a szobába parancsolt, s nekilátott, hogy kivegye a sütőből a friss költeményei egyikét. A nappaliban ülők egyszerre hatalmas csattanást hallottak, majd egy cifra káromkodást. Apu azonnal felugrott, rohant volna segíteni, mire anyu és papszi egyszerre szóltak rá:

- Nehogy kimenj! Hagyni kell ilyenkor.

Apu azonban nem hallgatott rájuk, s a konyhában a következő kép fogadta: a sütemény tepsivel együtt, szanaszét szakadva hevert a földön, mama mellette térdelve szedegette a darabokat és közben dühösen mondta a magáét. Apu mellé kuporodott és azt mondta:

- Anyuka, nehogy ki tessék dobni ezt a fenséges illatú süteményt, szedjük fel a tálcára, semmi bajunk nem lesz tőle, itt olyan tisztaság van, hogy a földről is enni lehetne.

- Azt nem lehet, ilyen ronda, összetört süteményt én nem teszek az asztalra! - replikázott nagyanyám, de apu hajthatatlan volt.

- Ugyan, Rózsika néni, nehogy pocsékba menjen ez az egész, tessék hagyni, majd én felszedem és megesszük.

Végül mama beadta a derekát és az asztalra került a szedett-vedett sütemény, aminek az ízével – a falatozók szerint – az égegyadta világon semmi gond nem volt. Amikor végeztek, apukám hátradőlt és elégedett vigyorral közölte:

- Anyuka, én még ilyen finom kiborított süteményt az életemben nem ettem!

Mondanom sem kell, feloldódott a feszültség, nevetésbe fulladt a korábbi bosszúság és azóta szinte minden családi összejövetelen felmerül a kérdés:

- Na és milyen süteményt süssünk?

- Milyet, milyet, hát kiborítottat!

Nyitókép: Shutterstock