Azt hittem, napról napra csökken az esélye annak, hogy találok valakit

Mindenki máshoz képest lemaradásban voltam, és azt hittem, napról napra csökken az esélye annak, hogy találok valakit. Gyermeki gondolatok.

A randizás világában az első lépéseket bizonytalanul tettem meg, teljesen tanácstalan voltam, ezért a legkézenfekvőbb megoldáshoz nyúltam. A randiappokhoz. Gyorsan kiderült, hogy hiába bőséges a választék, elég hamar belefut az ember mindenhol ugyanazokba az arcokba. A kezdet kezdetén azonban izgatott az újdonság varázsa, adrenalinlöket volt minden egyes találkozás. Bátortalanul ismerem be: a mai napig hiányzik. Nem az ismerkedés, hanem a felfokozott várakozás, a jövő kiszámíthatatlansága.

Rövid idő alatt szembesültem a ténnyel, hogy nem azokkal az emberekkel lesz nekem dolgom, akik a fotók alapján megtetszenek. Akiket a zsáneremnek gondoltam, nos ők voltak a legbunkóbbak, flegmák, és úgy koptattak le, hogy most sem értem, miért kellett ennyire érzéketlennek lenniük. Később persze rájöttem, - mikor már én is ugyanezeket a hibákat elkövettem -, hogy a randialkalmazásokon való jelenlétnek, az állandó halászásnak, az egymásba érő beszélgetéseknek és a mindig újrakezdett bemutatkozásoknak a befásulás a vége. Egy olyan attitűd, amit mindenki felvesz és ami gátja lesz az őszinte ismerkedésnek.

Még mielőtt én is beálltam volna ebbe a sorba, rám talált a szerelem. Néha megkérdőjelezem, hogy valóban szerelmes voltam-e, de mindig tudatosítanom kell, hogy ne a filmekhez, ne másokhoz hasonlítsam magamat. Amit éreztem, az valódi volt, mély és mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a mai napig bennem élnek a nyomai. Az, hogy viszonzatlan maradt, már egy másik kérdés.

Ugyanis rengeteg mindent köszönhetek neki. Remek beszélgetéseket, zenéket, könyveket és egy olyan világképet, amivel ugyan nem igazán tudtam azonosulni, de megérintett az őszintesége. És persze a legfontosabb: az első csókot. Megint csak igazak a klisék, az első intim pillanat meghatározó, nyomot hagy és beléd ég. Három évvel ezelőtt, egy szép nyári napon történt és úgy emlékszem rá, mintha tegnap éltem volna át.

Ezernyi érzelmi szálon kötődöm a Margitszigethez, ezek közül pont ez az egyik. Még délután találkoztunk a pesti hídfőnél, vásároltunk a sarki boltban rágcsálnivalót meg egy üveg bort és onnan gyalog sétáltunk ki a szigetre. Ő szabadnapos volt, én aznap hamar letettem a munkát, nyilván miatta is iparkodtam annyira a teendőkkel. Készültem a randira, elterveztem, milyen romantikus lesz.

Sokat beszélgettünk, amíg sétáltunk. Nekem akkoriban a színház volt a nagy szerelmem, nem csak a munkám, hanem hobbim, az életem is. Hetente több estét is előadásokon töltöttem, színészekkel interjúztam, azt éreztem, én is ennek a mitikus világnak vagyok a része. Erről pedig órákat tudtam beszélni. Nyilván aznap is dőlt belőlem a szó. Közben lassan beértünk a sziget közepére és kerestük a megfelelő helyet. Először a parton, az egyik lépcsősoron ültünk le, majd a réten és végig folyt az eszmecsere. Ritkán akadunk olyasvalakire az életben, aki nem csak bólogat arra, amit mondunk, hanem mer ellenpontozni, rávilágítani a tévedéseinkre.

Észrevétlenül teltek a percek, mi pedig átvonultunk a közben szinte zsúfolásig megtelt rétről egy kevésbé zajos területre, a pár méterrel hátrébb lévő fák és bokrok árnyékába. Olyan az a terület, mint valami szentély, boszorkányos a hangulata, ahogy a négy fa között, szinte pontosan középen a fű még kissé ki is kopott. Oda terítettük a vékony pulóverem, és egymás mellett hanyatt fekve, bámultuk a lombkoronák között az eget, a fejünk felett magasan vitorlázó madarakat, majd később a szikrázó csillagokat a koromfekete éjszakában.

Épp meséltem valamit egy előadásról, vagy egy interjúm kapcsán öntöttem a szót, amikor a semmiből felém hajolt, szinte fel sem fogtam, ahogy megjelent felettem az arca és kitakarta az eget. Elkezdett közeledni, ő kezdeményezett, én pedig, mielőtt megcsókolhatott volna... elfordítottam a fejem. Ösztönös reakció volt és nem a személye ellen irányult, egyszerűen így hajoltam el egykoron minden intimitás, valós érzelem elől az életemben. Láttam rajta, hogy zokon vette, felültem és hiába öleltem, engesztelhetetlen volt, de mint kiderült, csak kérette magát. Hirtelen hanyatt döntött, majd két kezével közre fogott és ismét felém hajolt.

Aznap este nem történt más, ennyi is elég volt tapasztalatlan, éretlen szívemnek, hogy egyből szerelemre lobbanjon. Három hónapig voltunk együtt, de azt a szót, hogy „együtt" nagyon vastagra húzott idézőjelekkel kéne írnom. Sosem léptünk át egy komoly kapcsolat szintjére, végig megmaradtunk valami meghatározhatatlan helyen, a kapcsolat és az ismerkedés közti purgatóriumban. Miközben vártam az ítéletet nem akartam belátni, hogy ez nem fog működni, hiszen ő valami teljesen másra vágyott.

Egy idő után viszont görcsösen kapaszkodtam belé. Nem vettem tudomást arról, hogy sokat beszél régi kapcsolatáról, hogy az a veszekedések ellenére mennyire tüzes volt. Szerinte a viták és tányértörések miatt volt az igazi, hiszen ezek a felfokozott érzelmek jelentették számára a szerelmet. Én nem ilyen voltam, és ma sem vagyok képes arra, hogy kiabáljak, zokogjak, hogy az érzéseimnek ennyire erősen utat engedjek. Ridegnek tűnhetek, miközben belül egyszerre esik az eső, fúj a szél és süt a nap.

Neki ez érthető módon nem volt elég. Akkor csomó mindennel próbálta ezt jelezni, sőt talán mondta is, de süket fülekre talált. Egyszerűen nem akartam tudomásul venni, hogy ennek vége lehet, később pedig arról, hogy vége van. Egy ilyen első csók után, ilyen hamar kiégett a szerelem? A munkája miatt sokszor csak este ért rá, én pedig elmentem miatta bárhová, csak hogy vele legyek pár percre, lássam és érezzem őt. Eközben ő minden közös programot lemondott.

Ma már tudom, hogy ő nem azt kereste, amit én adni tudtam, és elijeszthette az önfeláldozásom. Ott élt benne az előző szerelme, amitől nem tudott, és nem is akart szabadulni. Szépen, lassan és csendesen lett vége kettőnk kapcsolatának. Fájt, de ma már nem bánok semmit, hiszen általa is váltam azzá az emberré, aki ma vagyok. Amit akkor éreztem, azt pedig viszem magammal még egy darabig.

Nyitókép: Shutterstock