Pucér testek, meztelen lelkek

Talán egy régi életből maradt bennem a nyoma. Huba olyan, akit mindig is akartam. Virággal vár, ha találkozunk, elalvás előtt meg Bukowskit olvas fel hangosan egy pohár bor mellett. Hétvégente átjárunk csocsózni a Király utcába, hajnalig isszuk a söröket, és háromkor hazafelé menet kiabáljuk, hogy "One daaay, baby we'll be ooold..." Tudom, ma már retro, de 5 éve még a nyár slágere volt. Repül az idő. Nem is a napok, a hónapok vagy az évek. Hanem az események.

Még csak tegnap volt, amikor titokban megvettem magamnak az első tangát, mert tesi óra előtt kicsúfoltak a lányok, de anya nem engedte meg, hogy azt hordjak. Most Huba két másodperc alatt lehúzza rólam, mosolyog, és azt mondja, hogy enélkül még jobb. Reggelente a kávé ott vár az asztalon, úgy, ahogy szeretem: hidegen és karamellel. Átölel, mielőtt elmegy dolgozni, én pedig szárnyalok, mert ennyire boldog talán még soha nem voltam - vagyis de, egyszer, nagyon rég. Akkor. Vele. Olyan, mintha meg sem történt volna.

Huba elvitt nyaralni. Négy éve nem voltam. Horvátország, tengerpart, sziklák és koktélok. Nappal órákig tartó fürdőzések, napozások, aztán éjszakába nyúló borozások a strandon lévő pubokban. Forróság a levegőben, tűz bennünk. Vágy. Vetkőzni kezdek a tükör előtt, a hotelszobában. Azt mondja, csináljam lassabban, látni akarja. Lecsúsztatom a felsőm pántját, aztán leveszem. Hagyom, hogy a melltartót ő kapcsolja ki. Nekiállok táncolni. Félhomály, bormámor, hotelszoba. Erotika.

Végigsimítja a testem - mindenhol. A lábfejemen, ahol egy apró kis pukli jelzi, hogy valaha el volt törve, és rosszul forrt össze. A lábszáramon, ami még sima és selymes a reggeli epilálástól. A melleimen, a vállig érő hajamon és az arcomon. Végül a szemembe néz, azt mondja, gyönyörű vagyok, és attól a pillanattól nem emlékszem semmire. Magával ránt a gyönyörbe.

Hajnal van, de még mindig beszélgetünk. Nevetünk. Azt akarja, hogy meséljek magamról, mert mindent tudni és ismerni akar - kívül-belül. A fülembe súgja félig nevetve, hogy mondjam el a legnagyobb titkomat - miközben a keze ismét a combomon pihen, és rám mosolyog, azzal a bizonyos mosollyal... amitől úgy éreztem, hogy abban a pillanatban meghalok. Villámcsapásszerűen ért a felismerés.

13 éve, utoljára azon az őszi délutánon láttam ezt, mielőtt meghalt. 17 volt, az út csúszott. A jogsija kéthetes volt. Ő azt hitte, menő. Hozzám jött, filmezni meg csókolózni. De soha nem ért a szája a számhoz. Este a híradóban hallottam, mi történt, és tudtam, hogy az én hibám. Nem lett volna szabad akkor ott lennie. Én akartam. Hazudott a szüleinek, ellógott edzésről. Túl gyorsan jött, mert azt mondtam, ha hatig nem ér oda, nem várok rá tovább.

Soha nem érkezett meg. De én még mindig várok. Még itt lehetne. Még élhetne. Annyi minden lehetne.

Huba válaszra vár, látom, hogy figyeli a szemem, talán észre is veszi a könnyet, de képtelen vagyok megszólalni. Inkább megcsókolom. Ráteszem a két kezem a csuklójára. Azt mondom, hogy a legnagyobb titkom az, amit most mutatni fogok. Rákacsintok. Elkezdem csókolni a hasát, és elindulok a számmal lefelé, miközben ő megmarkolja a fenekem.

Behatol a testembe. De beljebb nem engedem. A lelkem még nem meztelen.

Horváth Bianka novellája.

Nyitókép: Shutterstock