István szomorúan nézett ki az apró albérlet ablakán. Harmincnyolc négyzetméterre cserélte a közös, ötszobás családi házat. Mert az új szerelemnek tiszta lapot akart adni, hogy semmi ne gátolhassa, akadályozhassa kibontakozását.
Két, a házasságukban és az örök reménykedésben megfáradt lélek találkozott egymással. Ezt az esélyt semmi esetre sem akarták elengedni. Egyikük tíz, a másikuk tizenöt év házasságot hagyott maga mögött, mert olyasvalakire talált, aki mindazt megadta, ami a párjával való kapcsolatból hiányzott.
Nem csak a házasságukat dúlták fel.
Kivívták a rokonság, a barátok rosszallását, és a gyermekeik csalódott, máskor vádló hangja elől sem menekülhettek. Mégis kitartottak, magyarázkodtak, hallgattak, vártak. Hogy más is észrevegye azt, amit a szívükben éreznek: hogy egymásnak vannak teremtve, és ez az utolsó esélyük a boldogságra. Amúgy is nap mint nap tönkremennek házasságok anélkül, hogy összeomlana a világ!
Ha a többiek nem is fogadták el a döntésüket, ők ott voltak egymásnak, folyton erősítve a másikat. Csodás heteket éltek át együtt, és idővel úgy tűnt, lassan a környezetük is elfogadja a kapcsolatukat. Nem tetszik nekik, és talán soha nem is fogják megérteni, de legalább nem teszik fel örökösen a kérdést, hogy "Tényleg megérte?"
Aztán Katalin egyre többször maradt túlórázni, fáradtságra hivatkozva rövidre zárta az esti beszélgetéseket, reggel pedig István előtt indult munkába. Ő legalábbis így tudta. Aztán egy szerdai napon a férfi egy cetlit talált a konyapulton, amelyen ennyi állt: "Visszamentem Ádámhoz és a családomhoz. Ne keress, kérlek! Kati"István szédülni kezdett, majd zokogni. Igen, egy férfi is tud mélyen érezni, neki is hatalmas, feldolgozhatatlan veszteség lehet a szerelmének elvesztése. Főleg magyarázat nélkül.
Együtt döntöttek a kapcsolatuk szorosabbra fűzéséről, az összeköltözésről, de a szakításról már csak Katalin. A férfinak iszonyatosan fájt az üzenetet olvasni és rádöbbenni: amiről azt hitte, örökké tart, nem folytatódik. Mindent feladott a szerelméért, és most semmije sincs. Se családja, se párja, se háza. Csak egy apró albérlet, melyből mérete ellenére otthont szeretett volna varázsolni Katalinnak.
Nem érdekelte, mi volt az övé a múltban, mekkora vagyon, ház, mert csak előre tekintett. A boldog jövő reménye mindent megért neki. De nemcsak ez fájt. Az is, hogy a párja milyen könnyen tudott dönteni arról, hogy elhagyja és visszamegy a férjéhez. Csalódott, mert rádöbbent, hogy a nő szerelme csak fellángolás volt, nem pedig olyan mély érzés, amilyet ő érzett. Hiszen akkor nem tudta volna ezt a lépést megtenni...
Istvánnak minden levegővétel nehéz volt, amit a szerelme nélkül tett meg. Mindent feladott és mindent elvesztett: a párját, a jövőjét, és annak reményét, hogy valaha rátalál arra, akivel a szerelem kölcsönös. Ezek után már nem tud hinni semmiben és senkiben. Soha többé nem akar esélyt adni egyetlen nőnek sem, mert ez a seb, ami most a szívén keletkezett, nem fog begyógyulni. Örök emlékeztetője lesz annak, hogy átverték, elhagyták, megbántották.
"Megérdemli" - fogják sokan mondani. Pedig ő mindent tisztán és nyíltan intézett. Még csak meg sem csókolta Katalint, míg a felesége elé nem állt. De hiába magyarázkodna, ezen a véleményen sem tudna változtatni, ahogyan a korábbin sem sikerült. Így a szenvedését - ahogyan korábban a boldogságát is - egyedül kell megélnie.
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
