A feleségemet kéne szeretnem, de folyton rád gondolok...

- Jó éjt! - szólt be a nejem, de mire megfordulnék, már be is zárult az ajtó. "Neked is" - mondanám, vagy felállnék, átölelném és megcsókolnám, de menekül tőlem, hogy ne kelljen hozzám érnie, én meg csak csendben nyelem le a keserű igazságot.

Ma este már senki nem zavar, mégis remegve írom be a neved a keresőbe, hónapok után először. Nem értem, miért kínzom magam ezzel, kockáztatva egy veszekedést a gyermekeim anyjával. Láttam eleget a nyaralós, idilli családi képeiteket. Olyanokat, amikre én is vágytam. Veled. Pár kattintás, és elém tárul, amit sosem akartam átélni. Még annak ellenére sem, hogy máshoz mentél feleségül. Pedig nem telik el nap, hogy ne tenném fel a kérdést, mi lett volna, ha nekem mondasz igent.

Most én lennék özvegy, ki tudja, hány gyerekkel és bizonytalan jövővel... Nem akarom elhinni, pedig arcul csap a valóság: már nem vagy köztünk. Azon kapom magam, hogy percek óta küzdök a könnyeimmel, és a kezeimbe temetem az arcomat. Egyszerre érzem magam gyávának és szerencsésnek, hogy nem vagy az, akit akartam, hogy legyél: a feleségem. Előtör minden eltemetett emlék, a csókok, az együttléteink, ahogy a közös jövőt terveztük. És a szakításunk, ami talán csak nekem fájt több mint tíz éven át.

Hogy neked fájt-e, szenvedtél? Ahogy én emlékszem, nem igazán. Mégis éveken át csak az foglalkoztatott, hogy hol rontottam el, vagy netán együtt értük el ezt a "szép eredményt". Nem tudtalak elfelejteni, mégis tovább kellett lépnem. De az emléked árnyékként vetült rá mindenre, amit a feleségemmel kellett volna átélnem. Talán ha felhívlak vagy írok neked, feleletet kaptam volna a kérdéseimre, és nyugodtan továbbléphettem volna. Bár lehet, hogy sosem adtál volna kézzelfogható, egyenes választ. Ezt most már soha nem tudhatom meg.

Eltelik a nap. Senki nem látja rajtam, mennyire éget a gyász belülről, egy olyan valakiért, aki csak pillanatokig lehetett az enyém, mégis egy életre nyomott hagyott bennem. Hamarabb végzek munkában, és egy szál virággal állok meg a sírodnál. Bámulom a hóval borított földhalmot, a faggyal küzdő, szomorú virágokat, és cikáznak a gondolataim. Már rég nem jelentettem neked semmit, mégis miért vagyok akkor itt?

Majd egy pillanat alatt minden világossá válik. Szomorú, hogy ehhez a felismeréshez a sírod mellett kell állnom. Nemcsak téged veszítettelek el, hanem azt a nőt is, akire mindig vágytam. Aki te lehettél volna. Akinél akartam, hogy azzá válj mellettem. Sajnos kevés voltam, vagy csak te találtál annak... Most már mindegy. Egyvalamit biztosan tudok: én nem engedtelek volna azon az éjszakán ittasan kocsiba ülni...

Leteszem a virágot, és hazaindulok. A temetőkapun kilépve végső búcsút veszek tőled, és tudom, olyan férfi akarok lenni, amilyenné melletted akartam válni. Most már a feleségem oldalán.

Isten Veled!

Nyitókép: Shutterstock