Demencia: amikor az vész el a másikból, amit a leginkább szerettünk benne...

Gyönyörű, őszi idő volt. Ahogy kifelé tartottam a temetőből, megláttam egy padon ücsörögni András bácsit. Ezer közül is felismerném a sötétkék-homokszínű kabátját, ami olyan hosszú, hogy kis híján a földet súrolja. A padon ülve, pont a vele szemben lévő sírkövet szuggerálta. Messzebbről úgy láttam, hogy a virágok frissek, a színkavalkád üdítő volt az őszben.

András bácsi és a felesége, Anna néni, a szomszédaink voltak. Anna néni az után pár évvel hunyt el, hogy én elköltöztem, András bácsit pedig magához vette a fia, így már ő sem lakik ott. Odasétáltam hozzá. Mikor felnézett, a szeme könnyben úszott, de nem sírt.

- Csókolom Andris bá'! - rögtön megismert, az arca haloványan felderült. - Hogy tetszik lenni? Rég találkoztunk! Mindig kedveltem őt is, és a feleségét is. Gyerekként gyakran jártam át almát szedni a kertjükbe.

- Lizike! Éldegélek, öregesen, ahogy szokták mondani. A fiammal kihozattam magam a Kedvesemhez, az én Annácskámhoz. Múlt héten túl nagy lett volna a tömeg. Az meg már nem nekem való...

Elmosolyodtam. Húszas éveim közepén az én koravén lelkem ugyanígy vélekedett. A sírra tévedt a tekintetem. - Nagyon hiányozhat... Ez csak úgy kicsúszott a számon.

- Minden nap eszembe jut az én Annácskám. De tudom, hogy a vége felé már áldás volt neki, hogy itt hagyott... Amikor már nem csak engem, de az otthonunkat sem ismerte meg.

Emlékszem, anyu mesélte, hogy néha vigyázott Anna nénire, míg Andris bá' elment a boltba. De sokszor állt a bál, mire hazaért a vásárlásból, ugyanis az idős asszony nem ismerte meg anyut, és össze-vissza beszélt.

- Tudod, Lizike, ameddig csak bírtam, kitartottam az én Annácskám mellett. Nem zavart, hogy néha az eltörölgetett poharak a hűtőben kötöttek ki. Még az sem, hogy egy nap többször is be kellett neki mutatkoznom, mert elfelejtette, hogy ki is vagyok. S, bár ő ezzel már nem volt tisztában, de ilyenkor mindig meghasadt egy kicsit a szívem. De nekem mindig az volt a fontos, hogy ő érezze jól magát. Még akkor is, ha minden idegen volt a számára.

Egy közös rejtvényfejtéskor tűnt fel, hogy valami nem stimmel vele. Felolvasta a beírandó válasz definícióját. Én egyből rávágtam a megoldást, majd még megtoldottam neki egy rövid történettel is – mindig nagyon szerette a történeteimet. Aztán mikor a végére értem, ő újra felolvasta, és megkérdezte, hogy szerintem mi a válasz. A tekintete érdeklődőn csillogott, mintha előtte pár perccel nem is mondtam volna semmit.

Tudod-e Lizike, hogy miért szerettem bele az én Annácskámba annak idején? - egy halovány mosoly kíséretében megráztam a fejemet. - Az eszét! Mindig, mindent jobban tudott nálam. Szó nélkül elnézte, ha hibáztam. Sosem veszekedtünk semmiért. Ő lett ingerlékenyebb, mikor már kezdett elhomályosulni az elméje. Előfordult, hogy rám rivallt. „Hol van ez, hol van az?" Én meg csak felvettem a közöttünk lévő asztalról a szemüvegét, vagy a napi újságot és szó nélkül odanyújtottam.

Akkor ijedtem meg egyedül, amikor egy reggelen arra keltem, hogy kiabál. Engem hívott, mégsem ismert meg, mikor odamentem hozzá a fürdőszobába. A tükörrel szemben állt. Saját magát sem ismerte már fel. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy ki is ő, hogy én vagyok az, akit szólongatott. Amikor kicsit megnyugodott kivittem a konyhába. Mondta, hogy megcsinálja a kedvenc teáját. Majd' egy órába telt, mert nem találta meg azonnal a hozzávalókat, pedig ő rendezte be a konyhaszekrényeket.

Hirtelen az arcomhoz nyúlok, mert elszabadult egy könnycsepp. Andris bá' végig a sírkövet nézi, miközben felidézi, hogy miként vesztette el végleg Anna nénit.

- Felhívtam a fiamat zokogva, hogy jöjjön. Mikor megérkezett, az én Annácskám felismerte a fiunkat, aztán mikor visszament a konyhába a teához, majd visszafordult, megkérdezte tőle, hogy ki ő és kér-e teát, éppen frissen főtt...

Hatalmas sóhaj tör fel belőle. Jól tudom, hogy ez volt az utolsó együtt töltött napjuk. Anyu mesélte. Andris bá' átment hozzá elmondani neki, hogy kihívták Anna nénihez az orvost, de akkor már mind tudták, hogy mi fog történni. Aznap este már elszállították egy otthonba, másnap pedig a fiú magához költöztette az édesapját.

- Nem bírtam volna kezelni hosszú távon az én Annácskámat. Időbe telt, mire sutba tudtam dobni a bűntudatom. Hiszen tudod Lizike, annak idején jóban-rosszbant, egészségben-betegségbent fogadtam. Be is akartam tartani, míg a halál el nem választ...

A fejével Anna néni sírköve felé bökött.

- Látta még utána? - kérdeztem. Ekkor Andris bá' törölt oda a szeméhez, és azt felelte, hogy csupán egyszer. Vitt Anna néninek egy csokor virágot – gerberát, mert az volt mindig is a kedvence –, de sem erre, sem a férjére, sem a fiára nem emlékezett. Egy ideig rokonszenves, ám idegen emberekként kezelte őket, aztán pedig zavartan kezdett viselkedni és az ápolója inkább visszakísérte a szobájába. Anna nénit félév múlva agyvérzés vitte el.

Míg Andris bá' a temetésről mesélt és, hogy nyolc év után is minden évben, halottak napja után egy héttel kint töltött egy kis időt Anna néni sírjánál, rájöttem, hogy még ha nem is volt a vége felé egyszerű, de az ő házasságuk és történetük tényleg példaértékű volt. És, hogy a demencia az egyik legaljasabb „válás", ami csak érheti az embert...

Lendvai Lizett

Nyitókép: Shutterstock