Gyerekek: ártatlan angyalkák vagy kegyetlen kis gonosztevők?

Ülök a játszótér egyik padján, néhány méterről figyelem a homokozóban lapátoló, dömpert tologató, kacagó kicsiket, s átsuhan az agyamon, hogy a gyerekek alapvetően jók és tiszták. Hogy is lehetne bennük bármilyen ártó szándék, bármilyen gonoszság? A szívemet átjárja a végtelen szeretet a csöppségek iránt, s elhomályosult tekintettel arra gondolok, mi felnőttek rontunk el mindent.

Aztán hirtelen egy 5 év körüli fiúcska ront a homokozó kétévesek közé és

A kislány sír, így az anyukája vigasztalja, míg a fiú elszalad a vödörrel, majd pár méterrel odébb a bokrok közé hajítja. Tekintetemmel keresem a hozzá tartozó felnőttet, de senki nem siet hozzá. A kavicsot rugdalva továbbáll. Pár perc múlva megint megpillantom, akkor éppen a mászókán kapaszkodik felfelé, majd amikor a tetejére ér – amelyhez egy kanyargós csúszda csatlakozik -, ellöki az előtte álló kisebb fiút az útjából, hogy ő száguldhasson le előbb a mélybe.

Már nem párás a tekintetem, s kissé kezdem átértékelni az iménti gondolatomat az eredendő ártatlanságról. Nem állítom, hogy ez a kisfiú gonosz, de bizony azt kell mondjam, hogy a gyerekek nem angyalok, sőt néha, kifejezetten kegyetlenek.

Emlékszem, amikor óvodások voltunk, a "Maci csoportba" járt Réka, az új lány, akivel senki sem játszott. Én a "Mókus csoportba" tartoztam, de az egyik délután, amikor későn jött értem anyukám, átvitt az óvó nénim a macikhoz, hogy ott várjam meg anyát. Leültem színezni, s kisvártatva megjelent mellettem félszegen Réka. Elég közvetlen kislány voltam, szerettem barátkozni, így Réka elé toltam egy papírt, ő meg leült mellém... Néhány percig csendben rajzoltunk, amikor

Szerencsére - vagy Réka szerencsétlenségére – akkor lépett be anyukám, így kimenekített ebből a szituációból. Fogalmam sincs róla, így felnőtt fejjel, hogy akkor, gyerekként, mit reagáltam volna, ha épp nem jöttek volna értem. Vajon behódoltam volna? Vagy kiálltam volna Réka mellett?
Később tudtam csak meg, hogy Réka beszédhibás volt, ezért sokat csúfolták a saját csoportjában és nem nagyon sikerült beilleszkednie. Karácsony után már nem is hozták, valószínűleg átvitték egy másik óvodába.

Az iskolában meglehetősen jó osztályt fogtam ki, mind amikor elkezdtem az elsőt, mind pedig, amikor elköltöztünk és emiatt iskolát kellett váltanom. Soha nem ért semmilyen atrocitás az osztálytársaim vagy az iskolatársaim részéről, ám nem volt mindenki ilyen szerencsés. Nálunk is akadtak népszerű gyerekek, ahogyan kevésbé népszerűek is, s bár utóbbiakat sem bántották soha, sem fizikálisan, sem verbálisan, de érezhető volt a mellőzöttségük. Például, amikor tornaórán csapatot választottunk a kidobóshoz, mindig ők maradtak a végére vagy kerülte kispadra. A felnőttkori barátnőim azonban ennél durvább dolgokat is meséltek. Egyiküket például évekig csúfolták, amiatt hogy jóval magasabb volt, még a legtöbb fiúnál is. Ez ma már előny a számára, mert modellkarriert futott be, akkor azonban

A másik barátnőmet azért cikizték állandóan, mert a szülei nem álltak jól anyagilag és nem tudták megvenni neki az akkor éppen divatos márkás edzőcipőt, pedig minden lánynak volt már az osztályában. Csórónak nevezték, kinevették és megalázták lépten-nyomon. De egy másik, férfiismerősömet volt, hogy meg is verték a wc-ben anno.

Ráadásul manapság rengeteget hallani a cyberbullyingról, azaz a netes bántalmazásról, amely olyasmi, mint húsz évvel ezelőtt a csúfolódás, csak sokkal súlyosabb, hiszen egyrészt általában durvább is, másrészt pedig itt nem számít az iskolaváltás, a nyári szünet, nincs elhatárolódási lehetőség sem térben, sem időben. Mondhatjuk, hogy ez a mai generáció sajátja, de mint fentebb írtam, az egymás bántása bizony nem csupán a mai gyerekekre jellemző. S nem csupán a kamaszokra.

Ülök a játszótér egyik padján, néhány méterről figyelem a homokozóban lapátoló, dömpert tologató, kacagó gyerekeket. Az enyém is köztük van. Igyekszem őt jól nevelni, empátiára tanítani, kedvességre és udvariasságra, mert hiszem, hogy ez is a kulcsa annak, hogy minél kevesebb gyereknek kelljen megtapasztalnia, milyen érzés a kitaszítottság. Abban azonban csak bízni tudok, hogy nem csak én gondolom így...

Nyitókép: Shutterstock