Skalpvadászok, akiknek már régen lejárt a lelki szavatosságuk

Bízni vagy nem bízni? Ez a kérdés szinte nap, mint nap felüti a fejét a gondolataimban. Vállalom, hogy ez valószínűleg az én hibám is, elvégre, akár vehetném lazán is ezt a kérdést, de sajnos többségében nem sikerül.

Kétféle laza bizalmi kapcsolat létezik, amire gond nélkül képes vagyok és nem agyalom túl. Az egyik a munkahelyi, ami akár lehet egy élethosszig tartó bizalom - de valójában ezt sem kell feltétlenül eltúlozni és túl mélyre engedni. Ha hagyjuk elmélyülni, akkor könnyen kialakulhatnak sérülések, nőhetnek az elvárások és a kötelezettségek, ezek pedig sok esetben nem végződnek jól. De mivel én vérbeli homeoffice-os vagyok, így kellően elszeparált életet élek ahhoz, hogy ebbe a hibába essek.

A másik kapcsolat, amit nem agyalok túl, még ennél is hétköznapibb dolog; tömegközlekedés. Ez alapvetően egy véges és viszonylag rövid időtartamú bizalom. De mégis, mikor felszállsz egy buszra, villamosra vagy beülsz egy taxiba, akkor muszáj rábízni az életedet a sofőrre. Ugye milyen egyszerű? Sokan nem gondolnak erre, pedig ez szinte minden embert érint.

Mikor azonban arról van szó, hogy a lelkem, a gondolataim, az érzéseim, az életem osszam meg valakivel, na, az már problémás. Gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Pláne, ha már a két kezem sem elég ahhoz, hogy összeszámoljam, hányan hagytak cserben villámcsapás-szerűen.

Sosem értettem, mire jó ez a viselkedés. Talán az ilyen emberek csak lelki skalpokat gyűjtögetnek hobbiból, és mivel alapvetően hátrányból indulok az Élet nevezetű játékban (íme egy korábbi írásom, amiben kifejtem, hogy miért), az én bizalmam legalább három „földi halandóéval" ér fel, ezért jó célpontnak tűnök. És ami a legnagyobb gond, hogy a jóhiszeműségem miatt mindig belemegyek a dologba, aztán jön a koppanás.

Nyilván nem lehetek előítéletes mindenkivel, aki csak közeledni akar, ám a régi szituációk, komolyabb esetben sérelmek azért csak fel-felbukkannak az emberben, és óhatatlanul is behúzódik az a kézifék. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy zárkózott vagyok. Sőt! Már megtanultam úgymond érzelmek nélkül kommunikálni. Amikor csak felhőtlenül eszmecserélek valakivel, bármiről; az élet nagy dolgairól, vagy épp magamról. De van egy határ, amin, ha át akarnak lépni, akkor megijedek, és hirtelen hátraarcot fújok. Ez szinte egy reflex, amire mások tanítottak meg, és amit nem tudok levetkőzni magamról. Egyfajta önvédelmi mechanizmus, ami tudattalanul, saját magam védelmére alakult ki az idők folyamán.

Forrás: Shutterstock

Akárhányszor belemászott valaki az életembe, majd egyik napról a másikra meggondolta magát és felszívódott, komoly károkat okozott bennem - talán fel sem fogta, mekkorákat.  

Ért már érzelmi és anyagi kára is annak, hogy beljebb engedtem valakit a kelleténél. Például elég rossz volt arra ébredni egy velős, Skype-ozós este másnapján, hogy a barátnőmnek hitt személy szó nélkül felszívódott az összes közösségi felületről, amin a kapcsolatot tartottuk. Pedig ha jól rémlik, az utolsó gondolatom az volt hozzá, hogy remélem, egyenesbe jön az élete, és tudja, engem hol talál... Nehéz időszaka volt éppen, és próbáltam megtalálni az arany középutat aközött, hogy ne is nyomuljak nagyon, de azért segítsek, és a között, hogy maga másszon ki a gödörből. De úgy tűnik, ő nem kért sem belőlem, sem a segítségemből - csak ezt elég sajátos módon közölte...

Azonban a lelki kiégésemet az bizonyította legjobban, amikor egy viszonylag friss és nagyon gyorsan felfelé ívelő barátságomról kiderült, hogy csak banknak kellettem. Amikor szembesültem ezzel, abszolút nem éreztem semmit. Nem fakadtam sírva, nem agyaltam rajta, hogy ezt most miért kellett? Szinte csak megvontam a vállam, és bár a szűk környezetemnek elmeséltem, valójában ők jobban felháborodtak, mint én.

Ezek után nem csoda, hogy reflexből tiltakozom az ellen, hogy bárkit is a bizalmamba engedjek. Persze próbálom tudatosan csiszolgatni és minél kevésbé engedni, hogy felülkerekedjen rajtam, elvégre a bizalom minden kapcsolat alapja - legyen szó barátokról, vagy párkapcsolatról. Az a kulcs, hogy a dolog kétoldalú legyen, két ember kell hozzá, akár a libikókázáshoz, különben nem működik rendesen.

Utólag egyébként meg szokott fordulni a fejemben, hogy a lelki skalpvadászok vajon miért folyamodnak ilyenekhez? Aztán rájövök, hogy valószínűleg ők is átestek legalább egy ilyenen, és ez afféle „ha ő megteheti velem, akkor én is bárkivel"- attitűd. Ezzel persze abszolút nem védem ezeket az embereket, tekintve, hogy én is estem már áldozatául nem egynek, nem kettőnek, de mindennek van oka. Talán pont ezek a bizalom-rablók az egyik legérzékenyebb emberek.

Pokk Brigitta

SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

 Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?