Én vagyok az egyetlen biztos pont az életemben

Hazugság színű zsírkrétával akartak ráfirkálni, hogy jobbá tegyék a visszavonhatatlant, de innen üzenem, hogy még egy szövegjavító se képes ilyesmire. Attól a régi szavak megmaradnak, és semmi nem tudja elfeledtetni őket.

Nyilván nem éltem bele magam teljesen abba, hogy most minden más lesz. De a kelleténél talán mégis kicsit jobban... Hiba volt. Mint már oly sokszor.

Ez az incidens világított rá arra, hogy miért visel meg engem annyira, ha vége szakad a kapcsolataimnak - akár baráti, akár szerelmi szálról van szó. Nemes egyszerűséggel azért, mert én nem vagyok képes tovább menni - sem lelkileg, sem fizikailag.

A betegségem miatt meglehetősen visszafogott életet élek, javában a négy fal között. Én nem tehetem meg, hogy elutazom valahova egyedül, hogy egy kicsit regenerálódjak, távol az emberektől.

Ezért a forgatókönyv általában ugyanaz: engem mindig ott hagynak egy helyben, én pedig képtelen vagyok elmozdulni, vagy tovább lépni, ahogy ők teszik - olyan irigylésre méltóan könnyűszerrel...

Ráébredtem, hogy hiba volt kötődnöm hozzájuk. Talán ezek a kapcsolatok nem azért köttettek, hogy beléjük kapaszkodva kicsit megnyíljon előttem az élet. Lehet, hogy egyszerűen csak egy útmutatás voltam számukra, egy átmeneti megálló az életükben - ahol megérte tábort verni, hiszen szép szavakat, őszinteséget, törődést és tanácsot kaphattak tőlem. Aztán ha eléggé felszívták magukat általam, tovább álltak. Csak én általában nem engedtem, görcsösen kapaszkodtam beléjük. Vágytam a normális életre és az elfogadásra. Pedig talán nem ez volt a szerepük...

A fix pontok nem nekem valók. Én sem vagyok fix pontnak való senki életében. Vannak határaim, amiken túl nem működöm egyedül és segítség kell. Így nem tudom teljes egészében betölteni a biztos pont szerepét, és egy idő után mindenki feladja, elunja a dolgokat mellettem és tovább áll - nem hibáztatom őket.

Talán az a küldetésem, hogy újra és újra megújuló energiaforrás legyek, pár jó szó, tanács, hátba veregetés erejéig, majd tovább engedhetem az ingázó vándorokat, akik megfordulnak az életemben. De nem szabad kötést kialakítanom, ki kell iktatnom az érzelmeim fürgén mozgó receptorait. Az elmúlt években eleget szenvedtek, a hátralévő időre rájuk fér a pihenés.

Szóval köszönöm. Mindenkinek. Tényleg, egytől-egyig. Utólag bár, de ráébresztettetek, hogy hiba volt bennetek keresni a potenciális fix pontot. Valószínűleg, ha már akkor rájövök, hogy nem mélyebb kapcsolatra voltunk hivatottak, előbb is elengedtelek volna titeket, és magamnak is megspóroltam volna csomó könnyet, önmarcangolást, agyalást. Illetve több mint valószínű, hogy mára már én is elfeledtelek volna titeket, ahogy ti is elfelejtettetek engem.

Pokk Brigitta

Nyitókép: Shutterstock