Párkapcsolati egyenlőség - avagy mi a baj azzal, ha egyedül uralkodsz?

Miért van az, hogy állandó hatalmi harcokba torkollanak a párkapcsolatok? Miért jó folyton lenyomni egymást? Miért nem lehet elfogadni a magunk gyengeségeit pont úgy, mint a másik erényeit, és ezek fényében egyensúlyban élni? Jó kérdések, mi?

Azt veszem észre magam körül, hogy nagyon sokan még mindig az önigazolás eszközeként tekintenek a párkapcsolatukra. Vagyis a szerelmi életüket nem csak arra "használják", hogy boldoggá tegyék önmagukat és a párjukat, hanem többek között arra is, hogy fontosnak érezhessék magukat.

Akkor is én akarom megoldani, ha te jobb vagy benne!

Vannak olyan nők és férfiak, akik egyszerűen képtelenek akár csak egyetlen feladatot is átadni a párjuknak "Hagyd csak, majd én felhívom, majd én elhozom, majd én megoldom." "Sokkal tovább tart elmagyarázni, inkább megcsinálom én." Ennek általában két oka lehet: az egyik az, hogy a szingli évek alatt túlságosan hozzászoktak a "mindent nekem kell megoldani" attitűdhöz, a másik pedig, hogy kevésbé éreznék magukat fontosnak, ha a másiknak is lennének sikerélményei, és ettől rettegnek. Sőt, szerintem olyan is akad, akinél mindkét probléma fennáll.

Persze a legtöbb esetben ez nincs így kimondva - sőt, végiggondolva sem. Pont ez benne a legveszélyesebb, hiszen így tudatalatti programként mérgezi a párkapcsolati egyensúlyt. A legkárosabb hatása ennek talán az, hogy a másik fél - aki kiszorítva érezheti magát -, könnyen hiheti azt, hogy vele van a baj. És mivel általában ezek nem tudatos szintén történő dolgok, így a probléma észrevétlenül eszkalálódik.

Persze akadnak olyanok is, akik szívesen élnek együtt egy irányító típusú emberrel, hiszen sokan vannak, akik nem szeretnek központi szerepben lenni. Azonban az fontos, hogy erről beszéljünk a kapcsolatainkban, és ne a másik nélkül döntsük el, kinek mire van szüksége.

Ez a te dolgod, mert nő vagy!

"Igaz, hogy egész életedben utáltál porszívózni, és 12 órát dolgozol naponta, ez akkor is a nő dolga és kész."

"Nehogy már én húzzam ki reggel a kukát, ez olyan pasis feladat."

Manapság már elavultnak érzem a feladatok nemek szerinti elosztását. A mai világban, amikor a férfiak és nők ugyanolyan mértékben érvényesülhetnek az élet szinte minden területén, miért kellene nemek alapján eldönteni, kinek mi a dolga?

Elképzelhető, hogy nő létemre pocsék szakács vagyok, aki képtelen értelmezni a "csipetnyi" és a "leheletnyi" fűszer hozzáadásának fogalmát, míg a párom olyan ízorgiákat rendez a konyhában, hogy megnyalnám mind a 12 ujjamat, ha nem csak 10 lenne.

Ezzel szemben viszont én lehetek nagyon jó a számok terén, esetleg kemény tárgyalópartner, előfordulhat, hogy jobban be tudom osztani a pénzünket, mint a társam, mert nekem ez az erősségem. De ettől még nem kell kiborulni, mert nem egy tankönyvi minta alapján osztjuk fel az élet feladatait.

Forrás: Shutterstock

Talán most meglepődsz azon, hogy ezeket egyáltalán megemlítem, de tudod hány olyan kapcsolat van, amelyben valamelyik fél nem mer szólni? Sokkal több, mint hinnéd. És miért nem mernek szólni? Szerintem azért, mert az elvégzett feladatok alapján értékelik magukat - vagy azért, mert a párjuk minősíti őket ezek alapján.

Vagyis az a nő, aki nem szeret főzni, az szar feleség, és az a pasi, aki odaadja a nőnek a pénz kezelésének lehetőségét, az egy igazi puhapöcs. És ezek a bélyegek azért születnek meg a fejekben, mert a társadalom valamelyest még mindig kötni akar minket a régi szokásokhoz, ami alapvetően nem bűn, de szerintem ezt nem lehet foggal-körömmel erőltetni.

Egy valóban egyenlő kapcsolatban a képességeknek megfelelően osztódnak le a szerepek. Persze nem úgy, hogy leülünk az asztal két végébe, és szétosztjuk az élet mindennapi feladatait, mint a kártyákat egy társasjátékban. Egyszerűen csak alakulunk egymáshoz az idő haladásával. Így születnek meg a párkapcsolati szerepek is, melyek ugye a képességek tükrében minden pár esetében eltérőek lehetnek. Úgy osztjuk el egymás között, ahogy nekünk a lehető legjobb.

Arról nem is beszélve, hogy nem éghetünk mindig egyforma hőfokon. Hol az egyikünk érzi magát energikusabbnak, sikeresebbnek a mindennapokban, hol a másikunk. Nyilván az a fél bír el több terhet, akiben pillanatnyilag több a kraft.

És szerintem pont ez a lényeg: hogy a libikóka mindig mozgásban legyen.  

Vagyis ha mindig van egy energikus tagja a kapcsolatnak, akkor mindig lesz egy húzóerő, aki lelkesen intézni tudja a közös dolgainkat. Ez így normális, ne görcsölj miatta. Sokkal jobb dolog egymást kiegészítve egyenlőnek lenni, mint az abszolút értékben vett görcsös dominancia elve szerint létezni. Az egyik a békés harmóniához vezető út, a másik pedig az örökkévalóságig tartó hatalomharc receptje.

Egy nő/férfi attól lesz igazán nő/férfi, hogy csak addig cipeli egyedül a terheket, amíg muszáj, és nem tovább. Nem attól leszel csodálatra méltó és érdekes, ha igásló módjára húzod magad mögött az egész világot akkor is, amikor már nem vagy rákötelezve. Sokkal inkább attól, ha megbízol annyira a választottadban, hogy átadd neki azokat a teendőket, amikben ő ügyesebb nálad. Ehhez kell felnőni, hogy lássuk a fától az erdőt: a kapcsolat akkor lesz jó, ha tisztában vagyunk a képességeinkkel, és hajlandóak vagyunk letenni az egónkat valami közös eredmény elérése érdekében. Egyszerű matematika az is, hogy ketten, kényelmesen, tovább elér a kezünk, mint egyedül vért izzadva.

SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?