Az első szerelem örökre tönkretett bennem valamit!

Azt mondják, ahhoz a bizonyos első szerelemhez nincs fogható. Feledhetetlen és megismételhetetlen, perzselő és törékeny. Örökké a részünk marad, és édes, dédelgetett emlékként él bennünk. Én sajnos ezt máshogy látom, máshogy érzem.

A mi találkozásunk sorsszerű volt, kristálytisztán emlékszem arra a napra, amikor először láttam őt a helyi diszkóban. Épp italt rendeltem, miközben a pénztárcámat keresgéltem, és amikor felnéztem, ott állt előttem a világ legédesebb fiúja kockás ingben és szanaszét szaggatott farmerben. "Új vagy itt?" - kérdezte, majd huncutul rám kacsintott, és titokzatosan hátrapillantva elindult a kijárat felé. Én pedig utána.

Az első együtt töltött évünk olyan volt, amit soha nem fogok elfelejteni. Mindketten őrülten szerelmesek voltunk egymásba. Az egész történetünk kisfilmként vésődött a memóriámba, ha becsukom a szemem, újra és újra előjönnek a régi emlékek.

Emlékszem a csókjára, a nevetésére, a könnyeire, minden egyes szavára. Emlékszem arra a gyönyörű vakációra, amit Rodoszon töltöttünk. Egész nap a tengerparton bóklásztunk, kavicsokat, kagylókat gyűjtöttünk, este meg a városban csavarogtunk és bort ittunk. Fiatalok voltunk, szabadok, bohók és szerelmesek.

Azt hittem, életünk végéig együtt maradunk, éppen úgy, mint a tündérmesékben. Ám az idő múlásával valahogy elfogyott belőlünk a lendület, elfogyott körülöttünk a fény. Ennek ellenére én maradtam volna, ő viszont tovább akart lépni.

Rettenetesen megviselt a szakítás, világvége hangulatom volt, és minden reggel úgy ébredtem, hogy én ebbe bele fogok halni. Aztán valahogy mégis túléltem. Múltak az évek, kapcsolatok jöttek-mentek, de a mámoros boldogságnak az az érzése, ami akkor töltött el, nem ismétlődött meg soha többé. Egyszerűen elmúlt a varázslat, a naivitás időszaka. Akkor, ott valami végérvényesen megváltozott bennem. Biztos voltam benne, hogy én már soha senkit nem fogok úgy imádni, mint őt.

Forrás: Shutterstock

Azóta sok év telt el, de ez az érzés semmit sem változott. Voltak szeretőim, udvarlóim, odaadó párjaim, és élveztem a velük való együttlétet, ennek ellenére nem tudtam megélni a feltétel nélküli szeretetet. A múlt erős lenyomatot hagyott bennem, ami csak megerősödött akkor, amikor valaki közel akart kerülni a lelkemhez. Megszűnt a hitem az igaz szerelem eszményében, elvették tőlem.

Nem számít, hogy 20 év telt el azóta, az első szerelmem darabokra törte a szívemet, utána képtelen voltam igazán megnyílni bárki előtt. Pedig olyan jó lett volna újra átélni a borzongást, a titkos összebújások izgalmait, az egymásnak elsuttogott pillanatokat! Iszonyúan vágytam arra, hogy félelem nélkül és teljes bizalommal adhassam át magam egy férfinak, mégsem sikerültek a kapcsolataim.

Csak hagytam magam sodródni, hagytam, hogy mások belém habarodjanak és elhalmozzanak kedvességgel, figyelmességgel. És gyakorlatilag semmit nem tettem azért, hogy fenntartsam a másik érdeklődését, nem akartam eleget adni. Teljesen passzív voltam, tartoztam ugyan valakihez, de kívülállóként szemléltem a velem történteket.

Nehéz beismernem, de a mai napig nem sikerült túllépnem azon, hogy az a srác, akiben vakon bíztam, elhagyott. A fájdalom hatására meggyőztem magam, hogy ha nem mutatom meg a legbensőbb valóságomat, akkor nem adok esélyt az újabb sérülésre. Ennek árnyékában élem a napjaimat. Én nem keresem az igazit. Már megtaláltam, és elvesztettem.

SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

 Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?