Rossz apa és rossz férj vagy, nem bízom már benned...

Ma hamarabb engedtek el a munkahelyemről. Számomra ez újdonság volt, mert mindig én jövök el utoljára, én zárom a többiek után a napot. Ültem is pár percet tanácstalanul, hogy a hirtelen felszabadult időmmel mégis mit kezdjek.

Nem sok időről, csak 20 percről volt szó, de nem akartam hazamenni. Mégis minek mennék? Hogy folytassuk a vitát, az állandó szemrehányásokat? A gyomrom is görcsbe rándult ennek a gondolatára. Tegnap este is, szokás szerint, belém kötöttél. Te érezted magad mindenért megbántva, neked estek rosszul dolgok. Mindig minden rólad szól. A miérteket nem tudod, vagyis jobban mondva: nem akarod tudni, nem akarsz emlékezni és nem akarsz a múltban élni. Pedig a múltunk formázza a jelenünket. Ha a kapcsolatunk múltjában megannyi sérelem ért bennünket, azt nem felejti az ember.

Megbocsátani sem lehet mindent. És ez az, amit a leginkább nem értesz meg. Régóta együtt vagyunk - túl rég. Együtt nőttünk fel: formáltuk és alakítottuk egymás személyiségét. Amire rájöttem az elmúlt 3 év során, az az, hogy eddig nem volt saját akaratom. De köszönhetően a te hozzáállásodnak és viselkedésednek, rákényszerültem, hogy most már egy gyerekkel az oldalamon, végre felnőjek.

Rájöttem arra, hogy önző vagy. Mindig mindennek úgy kellett történnie, ahogyan az éppen neked jó volt. Nem számított, hogy átgázolsz rajtam, vagy semmibe veszel. És még azzal védekezel, hogy kettőnkért tetted! Ez sem igaz. Magadért, a saját kényelmedért tettél mindent. De tudod mit? Ennek vége. Addig, amíg csak ketten voltunk, bíztam abban, hogy szeretsz. Hittem neked, mentem utánad, és nem ismertem fel a rosszat, ami minket körülvett - annyira a hatalmadba kerítettél.

Egykoron még azt hittem, hogy már csak egy gyerek hiányzik a boldogságunkhoz, így ismételten fejet hajtottam az akaratod előtt. Pedig nagyon nem éreztem, hogy eljött volna az ideje, vagy hogy érett lennék rá. Főleg egy olyan terhesség után, amit annyira szerettem volna, de mégis elvesztettem.
Aztán újra teherbe estem. És mikor már biztos voltál a dolgodban, akkor szépen magamra is hagytál - szokás szerint. Élted az életed, jöttél-mentél.

Azt mondtad, csak azért, mert nekem itthon kell lennem, neked még nem muszáj. Megannyi komplikációval birkóztam meg egyedül: a toxémia mellett inzulinos cukros lettem. Szinte éheztem, csak azért, hogy a babámat megvédjem. Te meg jóízűen csócsáltad az édességet mellettem. Erre is az volt a válaszod, hogy azért, mert nekem nem lehet, te hadd egyél már, ne legyek olyan önző.

Forrás: Shutterstock

Aztán megszületett a mi kis csodánk, és hazajöttünk. Nem bírtad a felelősséget, nem tudtál mit kezdeni vele, így könnyebb volt magamra hagynod. Én túlságosan féltettem a babámat, karnyújtásnyira akartam tőle lenni. Te nem, így maradt a külön szoba, a külön alvás. Szükséged volt a pihenésre, mert te dolgozol. Munka után hazajöttél, bevonultál a szobádba, a csukott ajtó mögé, és csak az alapvető szükségleteid kielégítése miatt jöttél ki.

Sírva kérleltelek, teljesen kimerülve, volt, hogy betegen, hogy csak egy éjszakát tölts velünk - vagy legalább a szabadidőd csak egy pici részét. "Nem" volt a válaszod az éjszakákra, és szabadidődben a telefonod és a barátok fontosabbak voltak. Mert neked ez jár. Figyelmeztettelek, hogy a tetteidnek előbb-utóbb következményei lesznek, mégpedig részemről az elhidegülés. Teljesen megszűntünk létezni házaspárként és társként.

Dühös vagyok rád. Már nem tudom értékelni a pozitív tetteidet. Nem bízom már benned. Nem tudom megbocsátani és elfelejteni, hogy magunkra hagytál minket. Te már persze vágysz az együtt alvásra, hiányolod a közelséget, én meg már megszoktam a helyzetet és nem akarok változtatni. Talán egyszer jobb lesz.

Forrás: She.hu
Még többet szeretnél belőlünk?
Gyere és iratkozz fel a kiBESZÉLŐK youtube csatornára! Izgalmas témák, aktualitások, vélemények és szórakozás egy helyen. ;)

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek