Gúnyolnak minket, de a szerelmünk akkor is örök!

- Tudtam! Tudtam, hogy szégyellsz! Pont te? - zúdítom rád minden keserűségemet és dühömet, pedig nem kellene. Remeg a szád széle, látom, hogy az önuralmad a legkeményebb próbát állja ki.

- Tudom, hogy szeretsz, én is téged, csak mások miatt kerültünk két tűz közé.

Utáltam az iskolát. Bár a fősuli más. Ott nyitottabbak, annyiféle szocióból jönnek. Ritka, aki piszkálná a másikat valami hóbortja miatt. Ott már ciki a "nem elfogadás". De a középiskola? Főleg, ha tanárgyerek vagy, és a legkarakánabb tanárnő az édesanyád. Anyunak csak néznie kellett, még a dementorok is vigyázzban álltak volna. Így nem mertek velem nyíltan szívózni, de alattomosan, a színfalak mögött ment a játék. Ottfelejtett üzenetek, ákombákom rajzok, alig hallhatóan odasúgott jelzők.

Annyi szerencsém volt, hogy akkoriban még nem volt Facebook. Darabokra szedtek volna. Pigmenthiányos vagyok. Az arcom olyan, mint a boci bőre azon a bizonyos csokin. "Béka Réka" - így csúfoltak, a súlyom és pattanások miatt is. A fősulin az unokanővérem volt a szobatársam, ő cipelt el aerobikra és futni. Diplomaosztóra a plusz kilók eltűntek, a foltok azonban maradtak. Én lettem a család a "foltos nénije".

A két bátyám megnősült, én még mindig a szüleimmel laktam. A munkámban nem kellett közvetlenül emberekkel dolgoznom, aminek örültem. Soha nem hívtak randizni, míg nem találkoztam Robival. A tesóm esküvőjére siettem, de a kocsim kereke engedett. A benzinkúton tébláboltam a legszebb ruhámban, arcomon egy kiló sminkkel és épp megszáradt körmökkel, így szólítottalak le.

Épp autót takarítottál, és pimaszul kijelentetted: addig nem segítesz, míg meg nem adom a telefonszámomat. Késésben voltam, megkaptad. Akkor őrültségnek tűnt... Aztán elhívtál randizni. Akkor már smink nélkül találkoztam veled. Beszélgettünk, és kiderült, hogy egy suliba jártunk, látásból ismertél. Tetszettem neked, de anyám miatt hozzám sem mertél szólni.

Robi a gimiben egy kövér, kopaszodó, SZTK szemüveges kocka volt. Még az enyémnél is szörnyűbben alakult az élete. Őt nem védte senki. Mindenki cikizte, ráadásul még sántított is, bár ő volt a suli legjobb infósa. Nem volt verseny, amit ne nyert volna meg. Az iskolában a társai, otthon az apja terrorizálta, míg le nem lépett. A nővérével és az anyukájával nagyon szerényen éltek.

Forrás: Shutterstock

Nem lett diplomás, de rengeteg mindenhez értett. Mikor elmondtam, kivel járok, anyám reakciója belém égett: "Jobbat érdemelsz!" A fiúk befogadták, mert nálunk mindenki autószerelő, és Robi sem ügyetlen. Apa is megszerette. Boldogok voltunk, anyám folytonos zsörtölődése ellenére is.

Ő sem akart menni a tíz éves évfolyam-találkozóra, én sem. De anyám erősködött, hogy márpedig az ő lánya ott lesz a párjával. Egyszerre örültem és aggódtam. Anya végre elfogadott minket együtt, de mit szólnak mások? Te is féltél, vagyis inkább engem féltettél. Mégis igent mondtál, és elmentünk.

Azt kaptuk, amit vártunk... Van, ami nem változik. Elejtett szavak, megvető pillantások. Az asztaltársaság, ahol ültünk, figyelmes és kedves volt, míg a "legsikeresebb" arc az osztályból hozzánk nem ült. Jómódú vállalkozó lett. "Hogy vagyunk, hogy vagyunk? Igaz a pletyka?" - kérdezte.

Menekülnék, de az asztal alatt fogod a kezem. Kapaszkodunk egymásba. "Réka, te jobbat érdemelsz!" - vágja az arcunkba pimaszul. Valaki kiment minket, elhívják az asztalunktól, te pedig azt kéred, menjünk. Szótlan vagy hazáig. Kinyitod a kocsiajtót, a kapuig kísérsz. Megcsókolnálak, de elhúzódsz.

Megrémülök. Nem akarlak elveszíteni! - Tudtam! Tudtam, hogy szégyellsz! Pont te? - zúdítom rád minden keserűségemet és dühömet, pedig nem kellene, mert csak félreértettelek...

- Hozzám jössz feleségül? - kérded elcsukló hangon. Boldogan mondok igent. Ugyan kit érdekel az előítéletes, felszínes világ, ha ott vagyunk egymásnak?

Forrás: Shutterstock
Élsz-halsz a SHE.HU cikkeiért?
Iratkozz fel a Cikkajánló szolgáltatásunkra, és mi elküldjük neked emailben a hét legjobb írásait, nehogy lemaradj róluk. :)

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?