Már csak álmomban ölelhetlek, nagyi...

Kinyitom az ajtót. Az ismerős konyha tárul elém, azzal az édeskés illattal, amit annyira megszoktam. Szeretek a nagyszüleim házában lenni. Mindig valami megfoghatatlan érzés kerít hatalmába. Talán azért, mert itt újra gyerek lehetek.

Nincsenek terhek, nincsenek gondok, nincs semmi negatív. Csak ők vannak és én, és persze a mama fánkja, ami a világon a legjobb! Mama, a szokásos kis otthonkába bújva, egy nagy vájlinggal a hóna alatt lavírozik a kamrából kifelé. Itt bizony valami sütemény fog készülni. Előre csorgatom a nyálam...

- Mit sütünk ma? - teszem fel neki a kérdést.

- Semmit, drágám. Ma megtanítalak levestésztát készíteni.

Szerintem látja a döbbenetet az arcomon. Csak ülök és pislogok. "Hát jó. Végül is, miért ne?" - felelem. Már csapja is a lisztet a tálba. Akkora elánnal magyaráz, hogy csak kapkodom a fejem. Ezt ide, azt oda. Itt nyújtod, ott húzod. Megvágod, tekered, csavarod. Mint egy kusza labirintus, amiből esélyed sincs kikeveredni.

Mindig is felnéztem rá. Szeretem, amikor történeteket mesél. Ahogy engedi, hogy megtapasztaljam, ha csak képzeletben is, milyen volt az ő fiatalkora. Milyen volt az élete gyerekként. Hogy élt át rengeteg szörnyűséget, mikor a háború pusztította világban nem volt egyszerű a túlélés.

Elkalandozom, és ezt ő is észreveszi.

- Min töröd a fejed, kisunokám?

- Tudod, sokszor eszembe jut, hogy mennyi mindenről szeretnék neked mesélni. Mennyi minden történt azóta, hogy... Tudod, elmentél.

- Tudom. De most itt vagyok, és mindent bepótolhatunk. Mesélj csak bátran!

Forrás: Shutterstock

És én csak ülök és mondom. Szüntelenül ömlenek a szavak, peregnek az események. Szünetet is alig tartok, hiszen olyan sok mindent kell bepótolnunk. Órákon keresztül ecsetelem, milyen volt az élet, mikor középsuliba jártam. Mennyire féltem, mikor az érettségire került sor. Majd néhány vicces történet az egyetemi évekből. Áradozok neki az írás iránti szenvedélyemről. Biztos vagyok benne, hogy megérti, mert mindig segített, ha a suliban esszéírást kaptunk feladatként.

Amíg én csacsogok, ő folyamatosan dolgozik. Készülnek a különféle tészták. Csak gyűlik az asztalon, mint egy kirakodóvásáron. "Na, ez kész is - mondja. - A következő a lebbencslevesbe való lesz..."

Hirtelen megáll minden, mintha megfagyna az idő. Nem mozdul sem ő, sem én. Úgy szeretném csinálni azt a tésztát! Úgy szeretném, ha hallanám, ahogy magyarázza! Majd eszembe jut, hogy erre már nem jutott időnk. Elment, mielőtt megtaníthatta volna.

Könnyes szemekkel ébredek fel, mint annyiszor tettem már. Ismét vele álmodtam. Fáj, de közben megnyugvással tölt el. Hiszen így még mindig beszélhetek vele. Elmondhatom neki, hogy mi történik. Hallom a hangját, és valami csoda folytán még a samponja illatát is érzem. Mintha itt lenne, mintha sosem ment volna el. Mintha még mindig az a kócos hajú 10 éves kislány lennék, aki mellette téblábol a konyhában.

Újra lehunyom a szemem és remélem, hogy folytatódik az álom. Ha más nem, csak annyi időre, hogy megkérjem, csókolja meg a papát is helyettem...

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek