Az életem nem a játszótered többé!

Vasárnap délelőtt történt, pontosan öt hete. Akkor léptem ki az életedből. Szándékosan nem úgy fogalmaztam, hogy a közös életünkből, mert a kapcsolatunk vége felé már csak egyszemélyes játékot játszottál.

Addigra elengedtem az összes reményt, amivel ebbe a szerelembe léptem, a vágyakat ugyanúgy, mint az érzéseket. Pokoli hónapok után döntöttem így, és mint minden fájdalmas elengedésnél, ezer könnycsepp hullott a földre, a lelkemen pedig egy újabb seb keletkezett. Nagyon szerettelek, jobban, mint magamat. Mindent meg akartam adni neked, figyelmet, időt, törődést, szenvedélyt. Bár közben feléltem a készleteimet, de az irántad érzett szerelemtől folyamatosan újratöltődtek.

Tökéletes volt minden, a találkozásunk, az első csók és szeretkezés. Sorsszerű volt, természetes, rögtön értettük egymást, csodásan reagáltunk a másik rezgéseire. Soha nem volt unalmas az együttlét, inkább édesen meglepő. Ismertelek, mégis mindig újat mutattál, egy érzéki csókot, szenvedélyes pillantást. Kimondanod sem kellett, így is éreztem, hogy én vagyok életed szerelme.

Aztán megszoktad, hogy rajongok érted, mindig itt vagyok, nem kell sokat tenned azért, hogy imádjalak, mert a szívem mindig csak adni akart neked. A mérleg nyelve elbillent, a készleteim pedig nem töltődtek újra, mert az ölelésed lazult, a kedves gesztusokat pedig elfelejtetted. Először az esti csók maradt el, majd a reggeli is kikopott, én pedig folyton csak nyeltem: a keserűségemet, a fájdalmamat. A szívem romokban hevert. Rádöbbentem, hogy a kapcsolatunk jobb már nem lesz, csak annak lehetek szemtanúja, ahogyan végleg elhidegülünk egymástól.

Forrás: Shutterstock

Döntöttem és kiléptem, elköltöztem, új életet kezdtem. Nem néztem hátra, nem hoztam el a közös fényképeket, mert nem emlékezni akartam, hanem egy új jövőt építeni. Amelyikben tudom, hogy mire és kire vágyom, hogy nem elég adni, kapni is kell. Öt hét telt el sétával, baráti beszélgetésekkel, mozival. Hiányoztál, de nem engedtem meg a szívemnek, hogy ez pokoli érzéssé nője ki magát. Aztán írtál egy SMS-t, én ijedten a telefonomhoz kaptam. Azt hittem, valami baj van, mert nem vártam üzenetet, és rémisztő volt, ahogy a csendes tavaszi reggelt egy harsány hang zavarta meg.

Elolvastam, és hátraléptem, mint aki rémeket lát, mert feltépted a sebeket, nem törődve a vérző hegekkel. Visszahívtál az életedbe, mert rádöbbentél, hogy hiányzom. Hetek teltek el egymás mellett csendben, amikor léphettél volna, de akkor nem érezted át, hogy mennyit veszíthetsz. Meg kellett tapasztalnod, milyen külön. Öt hét kellett ahhoz, hogy hiányozzak, hogy rájöjj, tenned kell azért, hogy ne veszíts el.

De miért gondolod, hogy van esélyed nálam? Miért hiszed, hogy az életem még mindig a te kis játszótered? A döntésem nem segélykiáltás volt, hanem egy új kezdet eleje. Nem elkeseredésemben hoztam meg, vagy azért, hogy rádöbbentselek, milyen rossz lesz nélkülem. Hónapok után végre valamit csak magamért tettem, azért, hogy nekem jobb legyen. Hiányzom, írtad, de a szavak nekem már nem elegendőek, tettek kellenének. Folytatom az általam választott utat, te pedig teszed, amiben hiszel: szerelmet vallasz és csatlakozol - vagy megtanulsz nélkülem élni.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?