Bárcsak létezne egy olyan ragtapasz, ami pillanatok alatt begyógyítaná a szívemen a sebeket, amiket okoztál! Bárcsak létezne egy olyan varázsital, amitől azonnal törlődne az összes emlékem! Bárcsak létezne egy olyan hely, ahová elrohanhatnék, és ahol minden kínzó kérdésemre választ kapnék! De sajnos nincs ilyen.
Csiga lassúsággal telnek a napjaim, minden megváltozott, mióta elköltöztél. Próbálok értelmesen gondolkodni, megmagyarázni magamnak, hogy kész, vége, ennyi volt. Az eszemmel persze tudom, hogy nem illettünk össze, mégsem tudok megálljt parancsolni az érzéseimnek. Iszonyúan megrémít a hiányod, az összes porcikám beleremeg a nélküled való létezés fájdalmába. A tudat, hogy ilyen könnyen túlléptél rajtam, elég ahhoz, hogy lebénítson és teljesen tönkretegye a hangulatomat.
Felfoghatatlan, hogy néhány óra alatt leromboltál mindent, amiért eddig küzdöttem. A nappalok is nehezek, de az éjszakák sokkal fájdalmasabbak nélküled. Nyugtalanul forgolódom, és érzem, hogy a sötétben a tehetetlenséggel nézek farkasszemet.
Sokszor álmodom kettőnkkel: néha úgy látom magunkat, mint akik lángoló szerelemmel szeretik egymást, máskor hatalmas veszekedések, viták közepette - ahogy azt a valóságban tettük. Izzadtságban úszom, amikor felébredek, mégis reszketek. Fogalmad sincs róla, hogy min megyek keresztül, milyen állapotban vagyok.
Kívülről erősnek látszom, pedig gyenge a lelkem. Egyszerűen nem bírom feldolgozni a tényt, hogy nem kellek. Hogy tehetted ezt azok után, amit végigcsináltam érted? Minden álmom semmivé lett, de te magasról tojsz az egészre. Téged csak a látszat érdekel. A kirakatélet. A cukormázas, marcipánrózsás külsőségek. Mégsem tudlak csak úgy törölni a fejemből. Rám tör a maró féltékenység, amikor elképzelem, ahogy mást ölelsz magadhoz, ahogy megcsókolod, és még a gondolatot is elviselhetetlennek találom.
Ez a legrosszabb egy ilyen helyzetben: folyton azon agyalok, hogy hány nővel ismerkedhettél meg, mióta szakítottunk. A Facebook és Insta-profilodat naponta többször megnézem, hogy posztoltál-e valamit, vagy megjelöltek-e egy új fotón.
A múltkor kinyomtattam egy képet rólad, amin egy szilikonmellű-párnaszájú cicababa mellett feszítesz. Hosszú percekig hangosan röhögtem rajta, aztán bömbölő zokogásban törtem ki. A rögeszmém lettél, és képtelen vagyok kigyógyulni ebből a rögeszméből, mert még mindig szeretlek.
Utálom magam azért, hogy ilyen hülye vagyok. Meg azért is, hogy betegesen ragaszkodom hozzád és az elképzelt boldogsághoz. Börtönben érzem magam. A félelem, a magány a ketrec, ami fogva tart, és nem enged továbblépni. Kétségbeesetten keresem a társaságodat, bármit, tényleg bármit megtennék, hogy újra a közeledben lehessek. Éppen ezért bánt annyira, hogy a múltkor olyan kimért voltál, mikor felhívtalak este. Elöntött valami mély kétségbeesés, pedig előre sejtettem, hogy így fogsz viselkedni. Aznap hajnalig bolyongtam a kihalt utcákon, mint valami kísértet.
Tudom, el kellene engedjelek, de félek, ha megteszem, akkor a reményt is elengedem, hogy valamilyen módon kapcsolatban maradjunk. Talán eljön majd a nap, amikor búcsút intek a hozzád fűződő emlékeknek, de most még nem megy. Most még nem tudok lemondani rólad.
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
