Nem akarok a felnőtt gyerekeim nyakán élni!
Kipp, kopp, kipp, kopp. Az esőcseppek halkan kopogtak az ablakon a nagyinál az idősek otthonában. Dórát elbágyasztotta az idő, és enyhe melankólia kerítette hatalmába. Elmélázott a múlton.
Hej, azok a régi szép nyarak! Még most is érzi, ahogy a lábai belesüppedtek a puha, meleg homokba, ahogy minden egyes lépésért meg kellett küzdenie. De mégis édes fáradtság volt ez, hiszen a többi gyerekkel együtt szabadon futkározhatott. Nem volt más dolga, csak fára mászni, bunkert építeni, vagy a gyümölcsfák és a földek terméseit dézsmálni. Milyen édes zamata volt még akkoriban a cseresznyének! De az alma hersegő zajára is tisztán emlékszik, amikor beleharapott.
A nagyanyja dinnyeföldje sem volt biztonságban tőlük. Jó zöldségeshez méltóan meglékelték mindegyik dinnyét, nehogy már éretlen árut kapjon a vásárló! A nagyi fogta is a fejét, amikor le kellett szedni idejekorán az összeset az ő kis játékuk miatt. És bár a kár jelentős volt, mégsem bántotta őket, csak kicsit szorosabbra húzta a fején a kendőjét. Azokon a rosszalkodós napokon is a kedvencüket, a rongyos lángost készítette, amit teával öblítettek le. Azóta sem ivott olyan gyümölcsteát, mint azokon a nyarakon a mamánál. Megnyalta a száját. Hol vannak már azok az ízek?
Azóta mindannyian felnőttek. A papa itthagyta az árnyékvilágot, és a nagyi egyedül gazdálkodott tovább. A régi öregekhez hasonlóan ő is kemény asszony volt: fát vágott, tyúkot és disznót nevelt, mindent ellátott a tanyán. Nem akart a gyerekekhez költözni, mert világéletében büszke és önellátó volt. Egy nap azonban megcsúszott. Hideg, téli nap volt. Éppen a tyúkokhoz indult a hátsó udvarba, amikor megbotlott és olyan rosszul esett, hogy fel sem bírt állni.
Csak feküdt a hideg talajon, és azon imádkozott, hogy a szomszéd ma is átjöjjön néhány friss tojásért. Szerencsére így lett, és a sziréna hangja hamarosan messze szállt a pusztaságban, amikor a mentőautó begördült végre az udvarra.
A nagyit kemény fából faragták, de a csontjait elette az idő vasfoga, így nem lepődött meg, amikor combnyaktörést állapítottak meg nála az orvosok. A gyerekek hallani sem akartak többé arról, hogy egyedül lakjon. Anyuka válasszon, kihez költözik, mondták. Nem maradhat felügyelet nélkül, hiszen ebben a korban már bármikor megismétlődhet a korábbi eset.
Nem is beszélve arról, hogy soha nem lesz már olyan, mint a baleset előtt volt. Nem is mertek arra gondolni, hogy mi történt volna, ha nem érkezik meg időben a szomszéd, hiszen ők csak este szoktak átmenni, hogy megnézzék az anyjukat. Akkorra lehet, hogy már nem is él. Kihűl a hidegben...
Ez a rémkép lebegett a szemük előtt, és győzködték, hogy ez így lesz jó neki. De a mama most is keményfejű volt. "Nem akarok egyikőtök terhére sem lenni" - hajtogatta. Ráadásul mindannyian emeleten laktak, és a mama ódzkodott a lift használatától. Egy földszinti szobát akart egy idősek otthonában, így aztán meg is kapta, mert hajthatatlan volt. Azt mondta, csak így nincs a gyermekei terhére. Aztán persze az otthonban is feltalálta magát.
Bár már csak bottal közlekedett, a cérnát még egy huszonévesnél is ügyesebben fűzte be a tűbe. Átszabta a kendőit és a ruháit, kis takarókat készített a dédunokáknak, és minden nap mesélt az őt látogató unokáinak a régi időkről. "Emlékeztek, amikor csak a szemetek fehérje világított a rátok tapadó dinnyeleves homoktól?"
Hát hogyne emlékeztek volna! Dóra még a rongyos lángos és a tea ízét is a szájában érezte, ha a mamára gondolt. Jöttek is minden nap, nem volt olyan, hogy a nagyi egyedül maradt volna. Így teltek a napjai. Idősek otthonában, de nem elhagyatva.
Nyitókép: Shutterstock