32 évesen most először hiszek a szerelemben!

A levegőt szinte harapni lehet, olyan sűrűnek érzem. Korán van még, lépteim nyomán csak a csizmám talpa sikoltozik, míg elmerülök a kihalt város egyik szűk utcájának kellős közepében.

Rohamszerűen tarolják le agyamat a feldolgozatlan élmények, szinte az aszfaltba süllyednek a lábaim a gondolatok súlya alatt. A szemem előtt leperegnek az elmúlt napok eseményei, csak állok az út közepén, és nem tudok magamhoz térni a kábulatból.

Annyi félelmen vagyunk már túl. Annyi forgolódással telt, kínlódva elalvós éjszakát, annyi könnyet, annyi intenzív érzést zsúfoltunk ebbe a két hónapba, ami máskor évek alatt sem jutott. Mintha a sors most kárpótolna mindenért, amire valaha vágytam, de nem kaphattam meg. Te lettél az elmúlt 32 évem jutalma - egy gyönyörű közös jövőképpel megspékelve.

Hirtelen azon kapom magam, hogy a fagy már átitatta a talpaimat, és alig tudok mozdulni. Valósággal úgy érzem, mintha berozsdált volna mindkét lábam néhány pillanat alatt. Az eget bámulva indulok útnak, miközben az elmúlt időszak történései örvénylenek a fejemben. Van az az érzés, mikor annyi jó ér egyszerre, hogy el sem mered hinni, hogy ez veled történik.

Inkább eldugod ezeket a dolgokat az agyad mélyére, és időt adsz magadnak, hogy lassan, apró léptekben fedezd fel életed jelenlegi csodáját. Hogy nincs már min aggódni, amiktől valaha féltél, most véget értek, és az óvatosságod oka már nem a félelem, hanem maga a boldogság. A boldogság, ami meglapul a nyelved alatt, ami erőt ad a fagyott végtagjaidnak továbbmenni, ami vért pumpál a fáradt szívedbe. Ami visszaadja a hited, és értelmet ad az összes eddigi szenvedésednek.

Forrás: Shutterstock

Csak nevetek magamon, hiszen még mosolyogni is alig merek, dacára annak, hogy tudom, nem álmodom. Ez most az én boldogságom, az én időm. A bennem szétáramló szerotonin átszakítja az óvatosságom gátját, és hirtelenjében úgy érzem, ezért a boldogságért az egész világot képes lennék legyőzni.

A kócos gondolatok szinte gúzsba kötik a szívemet. Csak szajkózom saját magamnak, hogy ez most valóság, és ezerszer elmondom fennhangon, hogy a fülem, szívem, agyam is értse. Hogy újra és újra átélhessem, amint az álmaim épp valóra válnak. Pedig pont ez a titok, hogy ez nem egy egyszeri varázslat, hanem az örökkévalóság csodája.

Míg én őrlődtem, aggódtam, féltem, addig te úgy mondtad a szemembe, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne: "A közös életünk hamarosan elkezdődik, senki és semmi nem állhat már közénk." És én nem értettem. Nem értettem, hogy veheted ezt ilyen könnyedén, és hogy lehetsz mindenben ennyire biztos. De már látom, érzem, tudom, és nagyon is értem. Mert bizony létezik, aki mellett nem kell félni semmitől.

Aki mellett nem kell szerepet játszani, aki még azt is szereti a társában, amitől mások talán menekülnének. Meg hát amúgy is, hol van arra egységes szabály, hogy kinek milyen a tökéletes?! Épp ez az, hogy sehol. És épp ezért gyönyörű az egész. Lehetnék mindenki szemében a legrosszabb, a társam tökéletlenül is engem lát a legtökéletesebbnek.

Hálás vagyok. Érte, a sorsomért, a hibákért, a megpróbáltatásokért. A sikerekért, kudarcokért és mindenért, ami még vár ránk. Végre őszintén boldog merek lenni, és majd szétvet a hála. A fagyos végtagjaim és a szívem egyszerre engednek fel. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, úgy jelentem ki: "Hazaértem, melletted van az otthonom. Üdvözöllek a közös életünkben, szerelmem."

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?