Ha volna két életem...

Rohanunk. Folyton csak rohanunk - mi is, az évek is.

Hogy hogyan telhetett el már majd' egy évtized azóta a kerge szilveszter óta, vagy mióta tudok zsonglőrködni az indukciós tűzhellyel, miközben másik négy dolgot csinálok egyszerre? Fogalmam sincs, de mint füst a kulcslyukon, úgy szökött ki az idő a kezeim közül. Hány párhuzamos élet kellene ahhoz, hogy mindent megvalósítsunk? - Tűnődöm mostanában. Hogy megmásszuk a saját Mount Everestünket, szőröstül-bőröstül feltálaljuk magunkat, elvegyünk mindent, ami jár, és főszerepet játsszunk a saját filmünkben.

Számoljunk csak... Egy a kiskacsaterelésnek (gyermeknevelésnek is nevezik), egy a munkának, egy az egészséges és fenntartható életmódnak, egy Neki, és egy önző módon magamnak. Na jó, ha ennyi nem is, de ha legalább két életem volna...

"S könnyűnek érzem mindenem..." Az egyikben sziesztáznék. Minden egyes vasárnap, sőt, ha úgy tartja úri kedvem, szombaton is. Veszélyesen élnék: még ébresztőt sem húznék fel. Olyan bevackolós kánaán lenne az otthonomban, hogy csak na: bőrradír, arcpakolás, hovatovább egy jó könyv megszakítás nélkül. Minden nap változatos kombójú gyümölcs- és zöldségtrutyival pörgetném magam. Mindent etikusan és csomagolásmentesen vagy fenntartható kis házi manufaktúrákból szereznék be, és fűszernövény-arzenál burjánzana a kertecskémben.

Addig kísérleteznék, míg ki nem kotyvasztom a tökéletes házi pálmaolajmentes mogyorókrémet, és fel tudnék készülni egy maratonra maradandó családi élet-károsodás nélkül. Mindenre lenne időm, és ha véletlenül mégsem, legalább utolérném magam előbb-utóbb. Kiteljesednék a hobbimban, ami egyben a munkám is, ott lennék minden klímatüntetésen, csak állatkísérlet-mentes kozmetikumokkal tartanám magam mindig fiatalon. Felkarolnám a magányos idősek és a hospice ügyét, autodidakta módon megtanulnék rúdtáncolni, az olasz konyha és a konyhaolasz bűvkörében élnék. Tudnám, amit ma nem, hinnék mindenkiben, és lobognék akkor is, ha a világ elpusztulna.

Forrás: Shutterstock

"Egyet örökre odaadnék neked." A másikban én lennék a legjobb anya, társ, logisztikus és békenagykövet. Kisimult, kiteljesedett, akit nem frusztrál, hogy "csupán" ennyivel járul hozzá a világhoz. Megelégednék. Ott lennék minden rocky bemutatón és ifi meccsen, magam stoppolnám a zoknikat, és én vásárolnék be a szüleimnek - de nem azért, mert maguk már nem tudnak, hanem hogy visszaadjak valamicskét abból, amit kaptam. Azoktól, akiknek ment mindkét élet párhuzamosan. Bár tudnám, hogy csinálták...

Ebben a mostaniban pedig... hát, ebben marad a saját farkát kergető kutya effektus. Elmarad a frissen facsart narancslé, kimarad a lábnap, beütnek a mimikai ráncok. Lego darabokon egyensúlyozom, a férjem tűsarkú-kötényke páros helyett bal+jobb szem alatti táskára ér haza, és megrogyok majd a gondolattól, hogy ebben az egy életben én már sosem leszek egész. "Istenem, miért nincs két életem?"

Azt hiszem, tudom a választ, még ha nem is feltétlenül kedvemre való: a végessége ad értelmet a létezésnek, és a megismételhetetlensége. Hogy egy dobásunk van. És mégis, azt mondják, hogy így az igazi. Hát akkor csapassuk!

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?