Az első szerelem örökre tönkretett bennem valamit!

A mi találkozásunk sorsszerű volt, kristálytisztán emlékszem arra a napra, amikor először láttam őt a helyi diszkóban. Épp italt rendeltem, miközben a pénztárcámat keresgéltem, és amikor felnéztem, ott állt előttem a világ legédesebb fiúja kockás ingben és szanaszét szaggatott farmerben. "Új vagy itt?" - kérdezte, majd huncutul rám kacsintott, és titokzatosan hátrapillantva elindult a kijárat felé. Én pedig utána.

Az első együtt töltött évünk olyan volt, amit soha nem fogok elfelejteni. Mindketten őrülten szerelmesek voltunk egymásba. Az egész történetünk kisfilmként vésődött a memóriámba, ha becsukom a szemem, újra és újra előjönnek a régi emlékek.

Emlékszem a csókjára, a nevetésére, a könnyeire, minden egyes szavára. Emlékszem arra a gyönyörű vakációra, amit Rodoszon töltöttünk. Egész nap a tengerparton bóklásztunk, kavicsokat, kagylókat gyűjtöttünk, este meg a városban csavarogtunk és bort ittunk. Fiatalok voltunk, szabadok, bohók és szerelmesek.

Rettenetesen megviselt a szakítás, világvége hangulatom volt, és minden reggel úgy ébredtem, hogy én ebbe bele fogok halni. Aztán valahogy mégis túléltem. Múltak az évek, kapcsolatok jöttek-mentek, de a mámoros boldogságnak az az érzése, ami akkor töltött el, nem ismétlődött meg soha többé. Egyszerűen elmúlt a varázslat, a naivitás időszaka. Akkor, ott valami végérvényesen megváltozott bennem. Biztos voltam benne, hogy én már soha senkit nem fogok úgy imádni, mint őt.

Azóta sok év telt el, de ez az érzés semmit sem változott. Voltak szeretőim, udvarlóim, odaadó párjaim, és élveztem a velük való együttlétet, ennek ellenére nem tudtam megélni a feltétel nélküli szeretetet. A múlt erős lenyomatot hagyott bennem, ami csak megerősödött akkor, amikor valaki közel akart kerülni a lelkemhez. Megszűnt a hitem az igaz szerelem eszményében, elvették tőlem.

Csak hagytam magam sodródni, hagytam, hogy mások belém habarodjanak és elhalmozzanak kedvességgel, figyelmességgel. És gyakorlatilag semmit nem tettem azért, hogy fenntartsam a másik érdeklődését, nem akartam eleget adni. Teljesen passzív voltam, tartoztam ugyan valakihez, de kívülállóként szemléltem a velem történteket.

Nehéz beismernem, de a mai napig nem sikerült túllépnem azon, hogy az a srác, akiben vakon bíztam, elhagyott. A fájdalom hatására meggyőztem magam, hogy ha nem mutatom meg a legbensőbb valóságomat, akkor nem adok esélyt az újabb sérülésre. Ennek árnyékában élem a napjaimat. Én nem keresem az igazit. Már megtaláltam, és elvesztettem.

Nyitókép: Shutterstock