Nekem nem azt jelenti az élet, hogy milyen drága lakásban élek, milyen autóval járok, és nem is azt, hogy a márka felirat mennyire jól látszik a cipőmön. Nekem az élet egyenlő az élményekkel: minél többet akarok érezni, tapasztalni a napokból, hetekből, hónapokból, évekből.
Sok nevetést akarok és közös programokat. Azt, hogy bármilyen pofonnal is sújt az élet, legyen valaki, aki mellettem van és segít meggyógyítani az ütés okozta sérülést. Nem a látszatra adok, hogy amikor romokban hever az életem, kifelé boldogságot mutassak, míg belül elemészt, felőröl a bánat és a kétségbeesés.
Eltérő értékrenddel vagyunk felruházva, és ez nem épp megfelelő párosítás. Újra és újra kiütközik a különbözőségünk. Azt hiszem, ha ennyi idő alatt sem tudtunk olyanná formálódni, amire a másiknak szüksége lenne, ezután sem fogunk. Ne várj tőlem megértést a kirohanásaid miatt, amiket legfőképpen a pénz és a szabadság utáni vágyad motivál! Ne akard velem elfogadtatni, hogy te kötelezettségektől mentes életet akarsz!
Ha elújságolom neked a sikereimet, néha nyíltan a szemembe mondod, hogy "Kit érdekel?" Te ezt normálisnak tartod. Szerintem viszont nem lehúznunk és korlátoznunk kéne egymást, hanem örülni a másik fejlődésének, előrelépésének. Sokszor megvonod tőlem a segítséged és a lelki támogatásod, holott együtt élünk, közös gyereket nevelünk, közös háztartást viszünk. Azt mondod, te dolgozol, nincs már erre energiád. De én is dolgozom, gyerek és háztartás mellett...
Ma már külön életet élünk, külön szobában, bár egy fedél alatt. Természetes volt, hogy bekövetkezik köztünk az elhidegülés. Pedig lehetőséged lett volna tenni a kapcsolatunkért, de nem volt hozzá kedved. Majd egyszer csak észbe kaptál, amikor közöltem, hogy nincs értelme együtt folytatni. Nincs már közös jövőképünk, és állandóan elfojtott indulatoktól terhes a légkör, ami nem megfelelő közeg egy gyereknek. Azt mondtad, te nem érzed mindezt, felháborodtál, de végül elfogadtad a döntésemet.
Megbeszéltük, hogy külön folytatjuk. Megegyeztünk mindenben... majd jött egy 180 fokos fordulat: ágyra szórt virágszirmokkal, gyertyafényes fürdővel, ajándékokkal. Nekem pedig minden gesztusodnál csak az járt a fejemben, hogy egy újabb tárgyat kapok, amit később haragodban majd rám kiabálhatsz.
Teljesen kétségbeestem. Nem értek már semmit, téged sem. Túl sokáig húztuk ezt a kínlódást, mindig indokokat találva, hogy miért nem válnak el az útjaink. Kétévente, évente ismétli magát a helyzet, de a változás mindig elmarad. Miért hiányzik belőlünk a határozottság?
Igen, borzasztóan sajnálom ezt az egészet, és ugyanúgy megszenvedem, mint te. Rettenetesen félek, de eljött az idő, amikor be kell látni: változtatnunk kell, mert ez már nem élet. Boldogtalanok vagyunk. Csak még jobban felőröljük egymás lelkét, ha folytatjuk. Mindketten jobbat érdemlünk, ezért el kell engednünk a másikat.
Tudod, mit szeretnék igazán? Szeretném, ha boldog lennél és újra szívből nevetnél. Mert tudom, hogy jó ember vagy, csak mi nem vagyunk egymáshoz valók.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.