A karantén legnagyobb áldozatai a gyerekek!

Kimerültek már az iskolában, stresszesek voltak, fáradtak. Jó volt végre, hogy nincs suli. Új lehetőségek, új dimenziók. Bár az örömük már akkor sem volt felhőtlen a vírus sötét árnyékában.
Féltek. Mi lesz, ha megbetegszik, akit szeretnek? Mi lesz, ha sokan lesznek egyszerre betegek?

Féltették a szüleiket, nagyszüleiket, szeretteiket. De tették a dolgukat. Maradtak. Ritkán panaszkodtak. Próbálták elfogadni, hogy egyik napról a másikra nincsenek barátok. Nincsenek programok. Nincs ballagás. Nem lehet személyesen elbúcsúzni azoktól, akikkel éveken keresztül szinte a legtöbb időt töltötték együtt. Bimbózó szerelmek halványultak el, vagy épp kínzó magány gyötörte a szerelmeseket.
Próbálták elfogadni, hogy szórakozás helyett csak kötelezettség és elvárás van.

Nincs, aki választ adjon nekik, mi lesz nyáron. Mi lesz jövőre? Lesznek táborok? Találkozások? Mozi, szórakozás, koncert, fesztivál? Lesznek bulik, nyáresti partik? Szerelmek, intim pillanatok? Kalandok? Sokak szerint ez semmi, de nekik az életük. Erről mondtak le azért, mert azt mondták, így kell tenniük. Bíznak bennünk. Hisznek nekünk. De elfáradtak...

Az én gyerekem kamasz. Tele kérdésekkel. Magáról, a világról, az életről. Utat keres egy bizonytalan helyzetben, ahol nincsenek válaszok. Tudja, hogy a járvány komoly dolog, talán még komolyabban is veszi sok felnőttnél, és én ezért tisztelem. Tisztelem, hogy bár kissé bizonytalanul és labilis érzelmekkel, de beletörődve várja ennek az ingerszegény időszaknak a végét. Csak néha sírja el magát.

Már minden szülő tudja, hogy rossz nekik. Már minden szülő tudja, hogy a gyerekeink HŐSÖK! A járvány hősei! Persze nem úgy, mint az egészségügyi dolgozók, a takarítók, a pénztárosok, a szállítók stb... Nekik nem szól taps.

Nagyon hiányoznak neki a barátok, de már nem cseten, online, telefonon. Hiányoznak a valódi mosolyok. Az emberi közelség, az ismerős illat, az ölelés. Hiányzik, hogy összesúgjanak, összenevessenek, cinkosan összebújjanak, sutyorogjanak. Hogy együtt lehessenek felhőtlen kamaszságukban.

És mi, szülők, megtapsoljuk őket, mert nem követelőznek, csak teszik a dolgukat. Anélkül, hogy bárki megköszönné nekik. Mert úgy gondolják, ők csak GYEREKEK! Pedig pont most bizonyították be, hogy ennél sokkal többek... Szuper emberkék, akik megérdemlik, hogy most már róluk is szóljon egy kicsit a világ.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!
Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock