A testünk összeér, de kilométerekre érezlek magamtól...

Valahogy úgy mozdul a kezed az üveg felé, hogy azt gondolom: ha most varázsolhatnál, már itt sem lennél. Ha megtehetnéd, akkor hirtelen odateremtenéd magad egy másik világba. Nem tudom persze, hogy létező személyhez vagy helyre mennél-e. De szeretlek, ismerlek, így pontosan érzem, hogy elvágyódsz.

Persze észreveszed - talán a nagyon is beszédes csendből -, hogy valami nincs rendben. Visszafordulsz felém, mintha rám néznél egy pillanatra. A szívem dübörög, ott kiabál benne a remény, hogy odalépsz. Megsimogatsz, és azt mondod: "Ugye, nem képzeltél semmi hülyeséget? Itt vagyok, szeretlek." De nem mondasz semmit, csak a kezedbe veszed a telefonod, leülsz a kanapéra, és belemélyedsz valamibe. Ebből is kimaradok, újra hátat fordítasz.

Fészkelődöm. Eldöntöm, hogy beszélek veled. Mondatokat fogalmazok meg magamban, szeretném pontosan megosztani veled, hogy mit érzek. A szavaim viszont nagyon is üresek ahhoz képest, ami bennem kavarog. Mondjam, hogy hidegnek érezlek, közömbösnek, távolságtartónak? Túlságosan félek, hogy erre azt mondod: "Igen, az vagyok, mert másutt és mással szeretnék lenni." Kockáztassak? Kibírom az igazságot, ha ez lesz a válaszod? És vajon kibírom-e, ha látom, hogy nem mondasz igazat? Vagy azt, hogy nem szólok, és látszatra együtt vagyunk, de leginkább a hátad látom.

Csörömpölök, hogy felhívjam magamra a figyelmed. De csak a telefonod fénye rebben meg egy pillanatra. Kezembe veszem én is a telefonom, nagy hangon beszélek semmiségekről a barátnőmmel, hátha legalább bosszúsan odaintesz, hogy hagyjam már abba. De csak a fülhallgatódért nyúlsz ki a magányodból, és a világ legtermészetesebb módján teszed a füledbe, miközben nem is hallgatsz semmit.

Szörnyen érzem magam, mert ettől a legszívesebben megütnélek, kitépném a fülhallgatódat és beleordítanám a füledbe: "Hé, itt vagyok!" Honnan veszed a bátorságot, hogy ennyire semmibe veszel? Vagy sírnék, mint egy kisgyerek, aki egy reményvesztett napon rájött, hogy soha nem fogja megkapni az ajándékot, amire a világon a legjobban vágyik. Forognak a gondolataim, de még mindig nem mondok semmit. Ott vagyunk szinte egyméternyire egymástól, mégis az elmúlt órában mintha kilométerekre távolodtunk volna.

Nem bírom tovább. Magamra zárom a fürdőszoba ajtót, becsukom a szemem, próbálok megnyugodni. Aztán eldöntöm, hogy mégis beszélek veled, és itt maradok, amíg kidolgozom a mondatokat. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el így, de az mindenképp furcsa, hogy be sem szólsz, mit csinálok ilyen sokáig. Komolyan, még pisilned sem kell? Lehúzom a vécét vagy háromszor, mielőtt kimegyek, hogy azt hihesd, valami nincs rendben, nem vagyok jól. Igyekszem úgy kinyitni az ajtót, hogy alátámasszam ezt a feltételezést.

Odaülök az ágyra. Egy darabig üldögélek, aztán bekucorodom melléd. Odabújok a hátadhoz, belesimulok az illatodba, amit annyira szeretek. És várok. Hátha megfordulsz. Megfordulsz, és egy csapásra elszáll minden félelmem. Várok. Ha nem történik semmi, reggel mindenképpen beszélek veled. Vagy nem.

Réka történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!
Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock