Nem tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy leültem a kanapéra és hagytam, hogy elárassza az agyamat az iszonyatos felismerés. Nem tudom, átadtam-e magam készségesen a fájdalomnak, vagy most is csak próbáltam rózsaszín, habos álmokba menekülni a fájdalmas valóság elől.
Most is csak arra kaptam fel a fejem, hogy sós ízt éreztem a szám szegletében. Ki tudja, mióta folynak már patakokban a könnyeim. Annyira rohantam a boldogság után, hogy nem vettem észre: valami kreált, semmitmondó, jelentéktelen, túlságosan evilági dolgot kergettem, ugráltam és rajongtam körül. Óvtam mint a szemem fényét, ahelyett, hogy magunkra figyeltem volna. Ne a kimondott szavainkra, ne tárgyakra, ne a vitákra, ne a szép estékre vagy a meleg kézfogásokra, hanem csak ránk.
De én már megint nem hittem el, hogy amiben élek, az maga a boldogság. Csak hajszoltam valamit, amiről lényegében meg sem tudom mondani, mi volt az. Csak azt tudom, bármi is volt, hozzánk képest jelentéktelen. Hozzánk képest, akik egymás életének apró - vagy talán a legnagyobb - csodái lehetünk.
Most mintha valami láthatatlan erő akarná gumikötelekkel gúzsba kötni az agyamat. Hogy ez a számtalan kínzó, bomlasztó gondolat a koponyámon belül maradjon, és meg se hallja őket a fülem - hogy csak a szívemre figyeljek.
Nem akarok dacolni se veled, se a világgal. Kinőttem már ebből. És tudod, az az igazság, hogy végtelül bele is fáradtam már ebbe. Az örökkévaló versenyfutásba, a menekülésbe saját magam elől. Mert ha csak egyszer lett volna merszem megállni és szembenézni tulajdon valómmal, akkor láthattam volna, miért nem voltam igazán méltó a szerelmedre. Hogy miért nem tudtam az egyetlened lenni. Mert sosem tudtam igazán bízni a feltétlen szeretetedben...
Senki nem érti, mi zajlik most bennem. Beszélnék, de a hangom nem ér el senkihez. Süket fülekre találnak a szívemet összeszorító szavak. Csak állok, kővé dermedve nézem, ahogy az emberek, akikben bíztam, fejvesztve menekülnek a gondjaim elől, vagy legyintve továbbállnak.
Néha tényleg úgy érzem, én vagyok a bolond, hogy egyáltalán merek a problémáimról beszélni. "Megint magadra maradtál, te szerencsétlen" - intett a belső hangom, és tágra nyílt szemeimből ismét ömlöttek a könnyek. Szeretni és szeretve lenni - csak tündérmese. Egyedül maradtam. Társ nélkül, üresen, haldokolva. És mintha ismeretlen érzés lenne, úgy fáj ez most nekem, pedig egész életemben kénytelen voltam így élni.
Aztán a macskám hirtelen az ölembe szökkent, és én felocsúdva a kábulatból, zihálva döbbentem rá: a számban elvesző sós könnyek csupán a félelmeim kivetülései - nem többek ennél. Hiszen mögöttem, a kanapén, te önfeledten, csukott szemmel élvezed a zenét - és talán épp egy szebb jövőt álmodsz meg kettőnknek. Aztán látva a riadt tekintetemet mosolyogva fogod meg a kezem. Letörlöd a könnyeim, majd azt mondod: "Minden rendben, csak álom volt, nagyon szeretlek."
És végre tudatosul bennem, hogy szerelmünk halálának démonai nem a valóságban, hanem egyedül csak az én fejemben léteztek. Most már nyugodt álomba merülhetek a mellkasodon, és már bátran nézek szembe minden ellenünk induló képzelt ellenséggel. Mert pontosan tudom, hogy tőled soha senki nem választhat el.
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
