Mindent elpusztító szerelem voltál nekem!

Ugyanakkor olyan figyelmes és már-már kihalófélben lévően udvarias is volt, hogy még egy magamfajta hétpróbás amazon is egészen zavarba jött - de legalábbis nem tudtam megfejteni. Az egyik pillanatban túl sok volt, a másikban túl kevés. A harmadikban tökéletes.

Amíg nem kerültem az aurájába, átnéztem rajta. De amint esélyt adtunk a feromonoknak és egyéb hormonoknak, képtelen voltam kijönni a bűvköréből. Én, aki addig könnyedén lecseréltem bármilyen pasit, egy hét leforgása alatt csak egyvalakire vágytam. Mégpedig rá. Agyban, lélekben, testben. És egyre többet és többször vágytunk egymásra. Talán a negyedik találkozáskor éreztem biztosan, hogy elvesztem. Elvesztettem a kontrollt az addig könnyedén bezárt lelkem felett.

Magamon lepődtem meg leginkább. Itt nem az volt a rendhagyó, hogy odaadó volt, hanem hogy én is addig sosem látott módon az akartam lenni - és az is voltam. Azt hittem, már mindent megtapasztaltam, de a szex új értelmet kapott. A lelki töltet miatt.

Nemcsak belé voltam szerelmes, hanem a testébe is. Remegtem érte, de az egészben az volt az kuriózum, hogy egy szinten remegtünk egymásért. Először csak fizikális kapcsolódás volt közöttünk, aztán a többi jött magától. Életem első lelki kötődése volt, ami értelemszerűen elmélyítette a tökéletes fizikális egymásra találást is.

Mi tényleg nagyon akartuk, hogy ez "csak szex" legyen. Egyéb nem leírható, fájdalmas, pusztító, szerelem és szeretetgyilkos okok próbáltak már az elején elválasztani minket. Mi többször is akartuk, hogy ne akarjunk többet. De nem ment. Sokáig küzdöttünk. Magunkkal és egymással is, de végül a sötétség győzött a fény helyett. A menny és pokol váltakozott abban a közel másfél évben... Mélyrepülés, majd szárnyalás.

Próbáltam az eszemmel csak a rosszat felidézni és dédelgetni, hogy a jelen és a jövő könnyebb legyen. De a szerelmes szív képtelen erre. Így csak a jót melengetem és idézem fel magamban újra és újra. Lehetetlen nem gondolnom rá - minél nagyobb az ellenállás, annál nehezebb. Nem érdekel, hogy igazából sosem érezte, ki is vagyok igazán. És ha ez fordítva is így van, hát vállalom.

Mit számít már mindez? Megélhettük azt a csodát, amiből mások egy percet sem kaphatnak egész életükben. Ennél többet akarni már nem is szabad. Mondja egy gyönyörű török vers: "Engem a szép idők elpusztítottak." Én pedig csak annyit tudok: "Az aranylövés voltál nekem, tiéd az utolsó lélegzetem."

Király Anna

Nyitókép: Shutterstock