Kivert kutyaként hányódtam a világban nélküled!

Azt hittem, ha az ember eléri, amiről álmodott, az egyszeri, örömittas sokkhatást követően végtelen nyugalom és boldogság tölti el. De megszokhattam volna már, hogy az én dolgaim valahogy sosem mennek egyszerűen. Többnyire azért, mert túlbonyolítom a dolgokat.

Biztos sokak számára ismerős, hogy ha tudjuk valamiről, hogy az egy csoda, reflexszerűen előbukkan a félelem is, hogy nem akarjuk elveszíteni. Automatikusan, két kézzel kapaszkodunk a földöntúli jóba - legyen szó bármiről -, mintha ez lenne a garanciája annak, hogy örökké a miénk marad, változatlanul. Nálam ez rendszerint abban nyilvánul meg, hogy túlaggódok mindent.

Azon kapom magam - így, néhány nappal a közös életünk kezdete előtt -, hogy úgy viselem a boldogságot, mint mikor egy kóbor kutya újból tartozik valakihez. Csak nézek az égre, és azt kérdem magamban: én ezt most tényleg kiérdemeltem végre? Amiről annyit álmodoztam, amit annyiszor kértem, azt most komolyan megkapom? Az eszem teljesen tudatában van a történéseknek, de a szívemet néha még nehéz összehangolni velük.

Szomorú, hogy annyira beleszoktam már a boldogtalanságba, hogy újdonságként fogadom a jót. Kicsit úgy érzem, újra meg kell majd tanulnom, milyen érzés minden nap, minden pillanatban boldognak lenni. Nem magányosnak, nem fölöslegesnek. Holott tudom, ebbe az érzésbe a legkönnyebb belekényelmesedni a világon.

Szinte tavasz van. Még mindig a kanapén ülve, a gondolataimba feledkezve élvezem, hogy a beszökő napsugarak majdnem szőkévé varázsolják a sötét hajamat. A macskám jön, játékra invitál. Kis idő múlva, mikor elégedetten elnyújtózik a szőnyegen, elkezdem bedobozolni a kihasználatlan gardrób eldugott kincseit. Helyet csinálok neked, otthont készítve a dolgaidnak.

Tudod, néha aggódok azon, milyen lesz majd együtt. Tudok-e majd mindig úgy élni veled, hogy jónak érezd és ne tehernek. De már tudom, hogy a hibákkal együtt leszünk majd egymás tökéletes társai, és ezt tapasztalva minden kétségem szertefoszlik. A sors a hátam mögött állva most elengedi a kezem, megveregeti a vállam és megbök, hogy induljak az utamon tovább - veled, és legyek végre boldog. Én pedig becsukom az üresen árválkodó gardróbot, és szívdobogva várom, hogy ennyi idő után végre a mellkasodba fúrhassam az arcom, és együtt lépjük át az immár közös otthonunk küszöbét.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock